Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 4. szám - Temesi Ferenc: Híd (regényrészlet)

Errefelé már vörös a föld. Az autóbusz fújtat a meredélyen. Az út szélén, mint otthon a pléhkrisztusok, tíz-húsz li távolságra botos, vékonyszakállú, széles kalapú öregemberek ülnek rezzenetelen, mintha várnának valakit. Itt egy iparilag és vegyszerekkel még nem kivégzett Balaton nagyságú tó. A hegyek - most nem a Fekvő Buddha Hegyére gondolok - alakját követi a kínai kalligráfia. Itt már teraszosan is művelnek. Ha három kukorica fér el a sziklától elhódított vörös földdarabon, akkor három. Mélyen fekvő, kis tóból egész nap viszik hátukon az öntözni való vizet fölfelé. Eszedbe jut a Bambusz templom ötszáz lohánja, megvilágosodottjai (itt a boldogok is többen vannak tizennyolcnál, hát még a boldogtalanok).

És akkor, midőn már a lelket kirázta belőled a kátyús, néhol sziklába robbantott, zötyögős út (fegyencek törik a követ hatalmas kalapácsokkal, mint bárhol a világon), hirtelen, minden átmenet nélkül elébed tárul egy völgy, közepén egy összegyűrt, valahai tengerfenékkel, amely most hegység, és a Kőerdő nevet viseli.

Az emberek, a lovak és a madárijesztők kicsik errefelé. Egy madárijesztőnek a vállán kapa, egy villanypóznának támaszkodik. Az itt élő népet, akik szanik- nak hívják magukat, valahonnan észak-nyugatról hozták ide, és tudatosan tartják szinte állati sorsban. Ez nem szólam: egy kunyhó ajtaján egyszerre lép ki a disznó és a pucér kisgyerek. Minden népszámláláskor lemészároltak belőlük valamennyit. Mostanra csak annyian maradtak, hogy szaporítani kell őket. Ha egy fiú itt tizenhat éves, összeköltözik tíz lánnyal, és amelyiket először felcsinálja, az lesz a felesége. Ez jobban érdekel, mint tevéhez, elefánthoz, tigrishez, kardhoz, madárhoz hasonlatos mészkősziklák, mert hát ki ismer kisebb kezű szobrászt az esőnél? A férfiak ruhája olyan, mint bárhol a vidéken: kék, zöld vagy barna zubbony, nadrág, Mao-sapka. A nők világoskékrózsaszín, csíkos, szőttes ruhákban járnak. Egyetlen sípszóra nekiiramodnak a száz méterre lévő szállodakapu felé, hátukon az eladni való népművészeti holmi, meg a gyerek. A kínai őr félútról visszazavarja őket. Szó nélkül vissza- kotródnak. Újabb jel, újabb roham. Szédülsz, már odabbenn a hegy belsejében is (víz és fák, bokrok), szédelegtél a szűk átjárókon, keskeny fahidakon, de ez most más, meg kell fogódzkodni egy oszlopban. Egy idősebb nő választ ki magának.

Te az enyém vagy, mutatja és mondja. Végigkísér az egész szomorú ember- és természetcirkuszban, a vállán és kezében szatyrok, tele áruval. Jó nagy, fehér ördögött választott, boldog, az ilyeneknek sok a pénzük, veszel tőle egy csomó színes szőttest, így is látszik, hogy csalódott, bezuhansz a szállodai szobába. Villany (ventillátor) nincs, de szúnyogháló van, kiver a veríték és a láz. Fekszel, mint egy holt farönk, a szíved mint a hamu, mintha kunszemű, fekete szani legények ropnák előtted a csárdást, már vizionálok?, gondolod. Ez hát a végállomás. Itt végzem egy forró szállodai szobában, orvos százötven kilométerre, gyógyszer semmi.

És hirtelen érthetővé válik Lie-dze mozdulata, amellyel az út porából felemelte a koponyát. Igen, Csuang-dze párnája is az volt, de nem azért, hogy halandó voltára emlékeztesse magát mindennap, vagy mert annyire kedvelte volna a kemény fejaljat! Nem. Csuang-dze tudta, hogy valójában nincsen se élet, se halál. És ha van is, csak annyiban van, hogy elmenetel és visszatérés. A régiek a halottakat visszatérteknek hívták. Honnét tudod, hogy itt meghal15