Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

Mert égi zene is szóla akkoron már a fejük felett és a fejük közepén és szent- séges vízióknak lévének látói s azoknak képei mind szarvasokkal meg hamvukból kikelő' főnix-madarakkal telének meg, hogy a csudálkozástul a lélek- zetek is elakada. És alighogy szétválának, megént csak tárulkozának egymás eránt, annyira akarják újra hallani aztat a zenét s bámulni az képeket lelkűknek a vásznán, mivel azokat külső' szem soha meg nem láthassa, hanem csak ők, akiknek ott a húsából a villám kihasada és a méreg meg a méz zsigerüket általhatá, ollyan teljességgel, hogy önmagukat elfelejtvén, mongyák: fölismerni többé nem tudván, az a Hatalmas Asszonyi Állat magamagát az párjának, vagyis férjfinak, amaz pediglen őtet magamagának, tehátlag nősténynek alitá. Mert az igaz szerelem, mongyák, mély seb, melyen által embernek az ő személte kibúvik s másikkal hellyet cserélend egy üdőre s ott talám kicsidég meg- nyugoszik.

Hát imigyen az a szerelmetes ember ott azzal a hatalmas páncélos Asszonyállattal viaskodik vala, mellének a csontját, fejének a búbját keménységének neki-neki koppantá, majd aztán csuporábul mégiscsak mézet és mérget szíva s amannak ada annyit, mennyit bőségéből az Természet annak ágyékán át szívéig juttatni engede.

S ígyen történe ez álló napokon s heteken által, míg csak az nyárnak sugara meg nem szürküle s fogyatkoza, az arany üdőknek vége szakada. Mikoron is az a csillagos-holdas köntösbe rejtezett Asszony a mennybe visszaszálla vala s helyette amaz Férjfi egy földi nőt talála maga mellett feküdni: vagyis asz- szonyt, minéműt köznap is találsz.

Lábjegyzet: Ami Pistával és Olgával a gyógyulás több mint két hónapja alatt történt, nem mondható el mai, modern nyelven. Vagy eksztátikusabb vagy közönségesebb lett volna leírása, ha nem is ízléstelen. A nyelvnek ebben a jóval régebbi rétegében viszont megtalálható az a zamat és méltóság, hogy még a hitelességet is ne említsük, ami módot ad a két szerelmes különös nyomorúságának fóloldására. A csodát csak a csodának azokkal az eszközeivel lehetett fölidézni, amilyen bámulatosan hangzanak régi múltbeli igeidőink, főneveink, jelzőink és kötőszavaink, a szintaxisok erejéről nem is beszélve. Ismét bebizonyosodott: a szerelem annál követelőzőbb, minél nagyobb akadályok állnak útjában. Hiszen Olga testéből alig marad megközelíthető hely: Pista csak a homlokát, haját, arcát s persze a száját csókolhatta meg; válla, nyaka, melle, hasa, öle idegen tárggyá vált a gipsz alatt. Az, hogy így aztán a különben is szeretett fenekének kellett mindezen veszteségekért kárpótolnia őt, inkább nyereségnek bizonyult, mint kényszerű lemondásnak. Olyan lett az a hetek folyamán, mint valami virágos, fehér áldozati oltár. Farádi Szabó vele álmodott s ha éppen szeretkeztek, akkor is álominak tűnt számára, ahogy az asszony ezzel a kimondhatatlanul érzékeny testrészével is imádni tudta és imádatra késztette, újra és újra hívta magához, újra és újra a testentúliságnak azzal a könnyed súlyosságával ajándékozva meg, ami Olga nemiségének legsajátosabb jegye volt. És micsoda láng, ami ebből Pista felé kicsapott! És ő biztosra vette, hogy más ebben a helyzetben, ebben a szorítottságban nyafogna, összehúzná magát, elzárkózna, részvétet persze elvárna, de odaadásra gondolni se akarna vagy merne. Olgában éppen az volt a bámulatos, hogy nem volt természetes a sóvárgása és a beteljesülésben elért önkívülete. Pontosabban: a természetellenes

16