Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

a térben-időben, közömbösen jóra-rosszra, és mosolygunk a semmibe, mint a Buddhák?

Azért azt szerette volna, hogy még sokáig eljárhasson a legkedvesebb rokonához. Amíg az ő mézes rozskenyeréből ehet és szavát hallgathatja, a világ káoszából még mindig kiemelkedik egy apró sziget, amelyen ó' is megkapaszkodhat, mielőtt minden elsüllyedne.

Apokrif szöveg

És eljőve akkor a magasságból a Hatalmas Asszonyi Állat és csillagok valónak az ő felhő-köntösének virágjai és napok és holdak nyakának gyémántjai és a szeme kárbunkulus vala és a gerince egy egész Tejút és a dereka Szatur- nus gyűrűje és szájából függőkertek illata áradozott és lépéseinek nyomán tengerszemek fakadónak, hol ezüst- és aranyhalak rajokban úszkálának vala. És a hangja mennyeibben zengett, mint ha tavaszi fűzfát penget a déli szél, és hosszú ujjai között barackvirág-szirmok lengedezének és tenyere forrásából madarak százai ivának, hogy szárnyaló kedvüket visszanyerendjék. És vissza is nyerék vala ott, azonnvomban.

És mikoron az Férjfí Állat eztet látá vala, megmoccana, hogy őtet megcsókolná két tündér-orcáján, de azonba a karja és melle nagy páncélnak ütköze vala, és minekutának zavarában ott álla, az az Asszony Állat mutatá neki, hogy testét mindenütt hófejér páncél borítja s mondá: „Ne féljél és ne tartson ezért ezen körülmény vissza téged attól, hogy engemet testestül-lelkestül szeressél, úgy ahogy az már el vagyon rendelve az fölsőbb hatalmaktul.” És akkoron az az álmélkodó Férjfí Állat csillagképekkel: Hattyúval, Fiastyúkkal, Kutyával és Göncöl-szekérrel tűzdelt köntösét formásán levevé rula s látá, hogy valóságosan páncélba vagyon burkolva, de nyakátul a szegyéig s hogy őneki csak a karja és lábai szabadok, de azokkal sem tuda igen szaladozni, mivelhogy vaskos páncézatának súlya aztat nem engedő. Az Asszony azonba eme zavarodottságán csak elmosolyodék és mondá: „Hites párom, ha te engemet úgy kévánsz, ahogyan én tégedet óhajtozlak, az vágyakozásodnak útját megtalálod, és páncélomban se utálkozzál énrajtam, merthogy eljövend az üdő, mikoron levétetik ezen páncélzat, bármilyen fejér és bármennyire egyengeti mostan az én délcegségemet.” Azzal az az Asszony az ő párja két vállát átölelé nagyon tüzesen és ajkát odakínálá neki, hogy tessék: mézemet s fogamnak zománcait vegyed csak! És akkoron méreg és méz és villám és zápor és fejér hab az ő ajkuk körül pezseg, forog és csapkod és a tűz meg láng már ágyékukig lezúdul vala, hogy feküvének ők ketten együtt az nyoszolyára. De mindennütt nem-et monda az a fehér páncél az hős hirtelen kardjának, hogy az megént csodálkozván tekénte szerelmetes ifiasszonyára, amaz pediglen akkoron min- gyán oldalára fordula, hogy imigyen nevetgélvén és igen-igen sírván, bevezethesse violás kiskertjébe. Mivelhogy sirának és rivának mindketten azok ott a nyoszolyán az örömöktül és bánatuktul, hogy imé, őket a Nagy Természet így megpróbálja, bünteti és jutalmazza mégis bőkezűleg.

15