Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve IV. (Rákos Sándor: Csörte - Rába György: Kézrátétel - Beney Zsuzsa: Versek a labirintusból - Takács Zsuzsa: Viszonyok könyve - Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből)

get illetően. A nyitó Szapphói vers a tavaszról szerint: „így akarlak én, ilyen óvatos, majd / egyre tombolóbb szerelemmel égess, / csak szaladjunk, csak kifelé a télből / és a halálból!”, míg a kötetzáró stófa végkövetkeztetése: „így van? így! Mégsem tudom elfeledni / azt, mi volt, és azt, mi lehetne később, / fájjak és fázzam, de zokogva mégis / várjak a nyárra!” (Szapphói vers a télről). Erőteljesebb a szonettek két csokrának tematikus változása, amihez az alaphangot a két szonettkoszorú adja meg, a magányból való kitörés, az emberi teljességigény két alapvető módját állítva elénk, az első a szerelmet és az általa formálódó családot, a második az alkotást, a nagy elődök többértelmű példáját. S a szóló szonettek két csokrára is érvényes tendencia ez: az elsőben az emberi létezés, a másodikban az emberi alkotás témakörei a nyomatékosabbak, de sohasem kettősségről van szó, hanem ugyanannak a személyesen megformált létezésnek az összefüggő és egymást is értelmező rétegeiről. Miként a Számadás előtt fogalmaz: „mert nincs előre elrendelve semmi, / hogy kit kellene gyűlölni s szeretni, / / s ha sorsa van, választott sorsa van / mindenkinek, hát lettem, ami lettem, / de nem azért, mert másként nem tehettem...”. Az élet tehát maga is alkotás, ezért döntő a kérdés: „Míg tested romlik, lelked készül-e?” (Négy szonett egy fényképalbumba). Az ember ugyanakkor természeti lény is, méghozzá parányi egyede a makrokozmosznak, talán ezért is gyakori a kicsivel - és a védtelennel! - való egybevetés, azonosítás: lepke, bogár, tücsök, gyík, fű ugyanúgy létezik: „gyíkszem, emberszem egyként tündököl, / s egyként melenget mindenkit a fény, / kik vedlett bőrük végképp félrelökték.” (Már füvekben és gyíkokban lakom). E szemlélet az egész költői világot áthatja: a természet emberiesül, az ember a természetbe olvad, s ennek a lélegző egésznek válik részévé a költemény is: „...tegnap bárány voltam, / és holnap fű leszek, s lehet, hogy lélek / vagyok ma, s néha bentről figyelek / / kifelé és tűrök, és várok szótlan, / s nem jajgatok, mert örülök, hogy élek, / de papírom, ha írok: csupa seb...” (Itthoni éjszaka).

Élet és mű gondja olyannyira központi, hogy a kötet címlapjára szedett „beismerő vallomás”, ez az ars poetica, amely mellesleg a kötet egyik csúcsteljesítménye annak ellenére, hogy „kívül” van, ezzel néz szembe önkínzó őszinteséggel: „BEISMEREM: nem tudom, hogy vers lesz-e még a vers, / élet lesz-e még az élet valaha / BEISMEREM: nem verseskönyv ez, csak tanúság. / Várom büntetésemet.” E feloldhatatlan gond alapvetően az ember ontológiai helyzetéből következik, de még mélyebbé teszi azt a század számítógép világa, s tovább súlyosbítja a költő szülőföldhöz kötöttsége: „csak egy város Kelet-Európából, / csak egy vidék, olyan, akár a többi, / / miért nem tudsz belőle már kinőni / s messze futni? Csak állasz a folyóparton, / és szólsz, ha szólsz: nincs, nincs, nincs másik arcom!” (Négy szonett egy fényképalbumba). Élet és mű, az emberi lét testi formája és a mű szonettformája szinte azonosul, s mindegyiket „már viselnem kell mégis mindhalálig, / még arra várok, hogy szabad lehessek, / hogy élni s verset írni elfelejtsek!” (A szonettíró epilógja). (Kriterion, 1991)

86