Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve IV. (Rákos Sándor: Csörte - Rába György: Kézrátétel - Beney Zsuzsa: Versek a labirintusból - Takács Zsuzsa: Viszonyok könyve - Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből)

léthelyzetében egy groteszk fintor után a vers levéllé válik: „Keres egy címet, találomra levelet címez. / Legjobb lenne a nem légiposta, a világ / végére. Üdvözlet, olvasó, szerelmem, bárki.” (Valahányszor éltem).

Ironikus, groteszk elemek a középső ciklusban vannak leginkább, már a címben is: Édes Churchill, köszönöm a táviratot! E hangra most talált rá a költő, s az alkalmat a történelem meglóduló mai mozgása s annak múltra vetítése egyaránt okkal adta meg: a viszonyok itt is ellentmondásosak: „írd meg, rejtjelezve bár, / ha nem esszük meg egymást, mi magyarok, / mi lesz Angliával, s az Entente győzni fog?”

Nemcsak az elégikus mellett az ironikus szemlélet megjelenése újdonság e költői pályán, hanem az elbeszélő-leíró elemek megsokasodása is, még az első ciklusban is, de főként a későbbiekben. A személyes lét, ez a legjobban ismert „talált tárgy” mindinkább megőrizni valónak bizonyul, ahogy a visszaadás mind reálisabban környékezi az embert: „Hogy törpék voltunk Liliputban, / mi ez az évezredekhez képest? / - Csak teljes életünk.” (Átrendezés). A megélt létre való emlékezés válik lényegivé, emlékezni, „Mintha mással történt volna / az életem.” (Ha láttál, tudod, hogyan élek), kijelentve, hogy „Miben bízhatnék véglegesebben / mint az előző órában?” (Anarchia és pánik). Az elbeszélő elem, a történetmondás tehát mindig jelképességgel társul, s mindezt különleges poétikai egységet képezve színezi a lírai énből sugárzó kettős tendencia: a zártság és a vallomásosság. A zártság a személyeset életrajztól eloldva, egy jelképes alakra ruházva közli, annak életrajzát teremtve meg, a vallomásosság viszont mindegyre átüt ezen, hiszen legyen szó bármennyire is megteremtett lírai énről, a vers nem lehet fontosabb a költő magánéletének megalkotottságánál, mindegyikben a teljességre kell törekedni, s ez nehezebb az életben, hiszen a hogyan íijak? kérdésére előbb adódik megnyugtató válasz, mint a „Hogyan éljek (Látogató) nyitott verszárásként elhangzó gondjára. S ez a bizonytalanság zárja a kötetet, elkülönítve mindenki mástól a megszólalót: „Mindnyájan hálát adnak. / És én nem bírom fölemelni a szívemet. / Nem tudom, hogy mi kezdődött el.” (Emeljétek föl szíveteket!). (Jelenkor Kiadó, 1992)

Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből

A számítógépből való kiűzetés elemien pozitív jelkép: a címadó költemény központi gondolata az, hogy a teremtésben változatlanul az ember a lényegi: „az örök kijelzőn / újból és újból megjelenünk / zümmögő csillagok, füvek, bogarak / összegeként!”. Markó Béla úgy korszerű költő tehát, hogy egy okkal feladhatatlannak tartott világszemléleti hagyományt hirdet, s ehhez képest már szinte természetes, hogy vonzódik nemcsak általában a régi, a kötött formákhoz, hanem azok közül is a legkötöttebbekhez. Előző könyve, amely az első magyarországi megjelenésű volt, a Mindenki autóbusza (1989) száz szonettet tartalmazott, közülük néhány átkerült az új könyvbe is, ahol ezen túlmenően is meghatározó ez a forma, sőt a szapphói vers is melléjük kerül.

A klasszicizáló szemlélet érdekes kötetszerkezetet épített. Két szapphói versre következik a Szerelmes szonettkoszorú, majd 19 szonett. Ezeket követi 13 rapszo- dikus szabadvers, élükön a címadó művel. S e tengelytől ismétlődnek a verstípusok: 20 szonett következik ismét, majd megint egy szonettkoszorú, a Költők koszorúja, végül még három szapphói vers. Ez az alig észrevehetően megbillentett szim- metrikusság tartalmilag szembeötlŐbben módosul természetesen, ám nem a lénye85