Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3. szám - Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István (A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz)

egyezést csöndesen, de nagyon határozottan elutasító magatartása politikai igazodási ponttá tehette volna, jelentőségét még halálakor is kevesen látták. A számára kínálkozó esetleges szellemi kényszerpályák mégiscsak kínálkozó lehetőségeivel nem élt, a számára fontos területéken pedig nem szólalhatott meg. S bár így is produkált jelentős műveket (elsősorban Az európai társadalomfejlődés értelméről szólót, s az életútinteijúkat szükséges megemlítem), pályája törése tagadhatatlan. Illyéssel így nem a közös munka és az aktuális szerepvállalás kapcsolta össze, hanem a közös múlt, az emlékek - s a továbbélő kölcsönös nagyrabecsülés. Ez a helyzet magyarázza, hogy a kapcsolat Illyés részéről inkább csak Bibó lelki erősítését, önbecsülésének fönntartását célozta, s Illyés érdeme, hogy e szerepre - szinte egyedüliként - vállalkozott. Bibó számára így az Illyéssel való találkozások a magas kultúrához való érdemi kapcsolódás ritka alkalmaivá válhattak.

Illyés mindezeken túl, a lehetőségeken belül, Bibó visszatérésének útját is igyekezett egyengetni. Jól látható, igyekezett közvetítő szerepet betölteni Bibó és Aczél között (egy - egyébként sikertelenül záródó - találkozást össze is hozott). S amikor, már Németh László halála után, fölmerült egy Németh-et bemutató rádiósorozat terve, ebbe is azonnal bekapcsolta Bibót. Azt remélte, így át lehet tömi a Bibót körülvevő falat, be lehet emelni a nyilvánosságba. S bár ebből a tervből csak egy Bibó-tanulmány született, a „visszatérést” megfelelő „helyen” megakadályozták, Illyés naplójegyzetei is, Bibó visszaemlékezései is tanúsítják Illyés tervének tulajdonképpeni célját.

Érdekes s talán jellemző is, hogy a rádióelőadás bonyodalmai kapcsán hogyan látta Illyés Bibó helyzetét. „Déry és Zelk - írta 1976. december 1-jén naplójába - ma ünnepelt közszereplők. Mellettük eredményesen állhattunk ki, az 56 miatti büntetés előtt és annak letudása után. Pistának semmi szerepe nem volt 56 előkészítésében. Az sújtotta, hogy a végén a helyén maradt, egyetlen miniszterként a Parlamentben, bejelentve a tiltakozást, az utolsó percig.” (Napló 1975-76. 574.) Illyés itt nyilvánvalóan csak féligazságot mondott ki. Amit mondott, az igaz, de nem vette, talán - öntudatlanul - nem is akarta figyelembe venni, hogy Bibó - minden stílusbeli mértékletessége és visszafogottsága dacára - egész habitusában ellene volt minden kiegyezésnek. Imi, publikálni, a szellemi életben részt venni természetesen szeretett volna, de kiegyező gesztusok nélkül, fölismert igazságaihoz tartva magát. Aczél György, aki egy alkalommal tárgyalt Bibóval, alighanem ezt a csöndes, de megrendíthetetlen elutasítást, a rendszerrel való szembehelyez- kedést érezhette meg. Bibót, a közéletbe visszatértektől, ez különböztette meg radikálisan, s végső soron ez választotta el Illyéstől is.

Illyés és Bibó hetvenes évekbeli kapcsolatának különlegessége itt keresendő. Társadalmi státuszuk nagy különbsége - bár áthidalásuk korántsem szokványos eset - önmagában még nem kíván külön magyarázatot; múltjukból következik a folytatás lehetősége. A különlegességet Illyés sajátos helyzete jelenti, aki egyszerre tartott kapcsolatot „a hatalom” reprezentatív képviselőivel s e hatalom csöndes, de nagyon határozott, s ugyancsak reprezentatív elutasítójával - s ezzel mindketten tisztában is voltak. Úgy vélem, e két végén nyitva maradó kapcsolattriál puszta léte korspecifikus. Az együttműködés és az elutasítás ilyen konkrét, emberi magatartásokban megjelenő szimbiózisa a korszak művelődéstörténetének lényegébe világít bele; meg kell értenünk, hogy a korszak lényegét is megérthessük. Itt ugyanis mind az együttműködésnek, mind a határozott, egyértelmű s szimbolikus erővel bíró elutasításnak valóságos funkciója és értelme volt.

Az alapkérdés tehát az: mi adta meg az Illyés-Bibó-kapcsolat mindennek ellenére meglevő szellemi közösségét? Hogyan lehetett áthidalni a helyzeti és magatartási aszimmetriákat?

76