Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3. szám - Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István (A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz)

A válasz, úgy hiszem, Bibó nagyon összetett, nagyon árnyalt, a különnemű dolgokat egymástól világosan elkülöníteni tudó helyzetértékelésében keresendő. 1978-ban magnóra mondott elemzéséből tudjuk, hogy az 1956 utáni kiegyezést nagyon sajátos kiegyezésnek tartotta. „Sokszor az az érzése az embernek - mondta ekkor -, hogy itt tulajdonképpen egy, 1956 nagy megrázkódtatása után kiábrándulttá, rezignálttá, nem mindenáron mindent akaróvá vált vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussá vált, s fogható, közvetlen előnyökre törekvővé vált országgal.” (Huszár-Bibó 197.) De azt is tudta, „joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért ne lehetne ennek előnyeit és erényeit elismerni, pláne olyasvalakinek, akinek legfőbb gondja bizonyos szellemi alkotások napvilágra hozatala” (Uo. 197.), hisz ez a hatalom „a maga repressziós és cenzúrázási lehetőségeivel egyáltalán nem óhajt száz százalékig élni, és megelégszik egy, elvtagadást nem jelentő általános elismeréssel” (Uo. 197.). Márpedig ő Illyést nemcsak jelentős alkotónak tudta, de olyan embernek is, aki emberi autonómiájára, szellemi függetlenségére különös gonddal vigyáz, s akinek művészete különösen alkalmas arra, hogy tételesség nélkül is súlyos dolgokat mondjon ki. Nem véletlen, hogy Illyés egyik alapművét, a Puszták népét éppen hatását közvetve elérő, társadalombírálatát közvetve, de annál elemen- tárisabban megnyilvánító könyvnek tartotta. „A könyv - írta - csupán az indulati megfogalmazást és a formálisan vádemelő magatartást mellőzi, egyébként ennél súlyosabb vádat az egész falukutató irodalomban senki a nagybirtok ellen nem emelt. Éppen tárgyilagos, regisztráló hangneme által válik a legsúlyosabban kipel- lengérezővé.” (Bibó 3:327.) S amikor a már idézett 1978-as elemzésében saját magatartása indokait magyarázta, az általános alkotói kiegyezésnek egy speciális változatáról is beszélt, elfogadólag. „Nem vitatkozhatom, nincs jogom vitatkozni azokkal sem, akik megteszik [...] a kiegyező gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is: neki egy dolga volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett.” Majd ehhez hozzátette: „Ma is lehetnek és vannak ilyen minden egyébnél fontosabb dolgok. Amit azonban én a magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbálják, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek be a legkevésbé.” (Huszár-Bibó 198.)

Meggyőződésem, hogy e képlet „mai” lehetőségeiről szólva Bibó Illyésre gondolt. Sőt, tovább mehetünk: a kiegyezésnek, s a kiegyezés elutasításának e sajátos komplementaritását alighanem Illyésről és saját magáról gondolkodva fogalmazta meg. A modell, számára, éppen kettejük viszonya, ill. az e viszonyban élesen megjelenő s értelmezést igénylő helyzeti és magatartásbeli különbség lehetett.

Magyarázó értékű, már-már jelképes tény, hogy magának Bibónak az első nyilvánosságba való beemelése is e modell szerint történt. Amikor 1979 májusában meghalt, sírjánál - egyedüli szónokként - Illyés Gyula beszélt, s az akkori kultúrpolitika nekrológként csak ezt a szöveget engedte megjelenni. Illyésnek a Tiszatáj 1979. évi 7. számában megjelent búcsúztatója így a Bibó-életmű fölmérésének nyitánya lett. S bár ez az írás szükségképpen féloldalas, Bibó 56-os szerepéről szót sem ejt - ejthet, Illyés tekintélye széles értelmiségi réteg figyelmét irányította rá az „elfelejtett” Bibóra.

Más kérdés (bár egyáltalán nem lényegtelen kérdés), hogy mint az ma már jól látszik, Illyés és Bibó két különböző szellemi hagyomány kiformálódásának lett a kiinduló pontja. S az, ami az ő személyes életükben még összekapcsolódhatott, s megfért egymással, az ma szétszakadva, dialógusba kerülni nem tudva lebeg egymás mellett.

77