Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István (A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz)
sem hagyott kétséget, hogy azt tartaná kívánatosnak, ha „a magyarság haladása végre az eszmék és események arányos ütemén folyna.” (175.) Ami - nem is nagyon leplezetten - bizonyos distanciát jelez azokkal szemben, akik, bármi megfontolásból, nem így akarnák alakítani a fejlődést. Tudjuk, Illyésnek azt a programcikkét - még megjelenése előtt, kéziratból - Bi- bó is ismerte, és valószínűleg véleményezte. Hangsúlyokban, stílusban, „beszédmódban” lehetett (s volt is) közöttük különbség; az aktuális lényegben ekkor aligha. A nagy cél „zárójelbe” tétele, s az aktuális „akadályok” eliminálásának előtérbe helyezése a nagy célra figyelve - ez lehetett az a közös, ami együttműködésre, méghozzá éppen a népi mozgalom egyik frakcióján belüli együttműködésre késztette őket. 3. Sajnos, bár roppant tanulságos volna, e közösségvállalás kialakulásának, az egymásra találásnak részleteit nem ismerjük. Csak annyi bizonyos, Bitónak Illyés és Erdei között választania kellett, s ő az előbbi mellett voksolt. S valamikor 1946 első felében bekapcsolódott abba a szűkebb szellemi körbe, amely azután - mint véleménynyilvánításuk lehetséges fórumát - a Választ újraindította. A lapindítás kezdeményezője Illyés volt. Először a Magyar Csillagot akarta föl- éleszteni, 1945. november 10-én Németh László még arról írt neki, hogy „a Csillagban is segíthetnék neked; ha mást nem, korrigálni” (Tiszatáj, 1985. 8. sz. 31.). De hamarosan fölmerült, hogy inkább a Választ folytassák. Németh László 1946. jan. 10-i leveléből derül ki, hogy Illyés ekkor még hezitált, Magyar Csillagot vagy Választ csináljon-e. (Uo. 34.) Némethnek válaszolva azonban Illyés január 25-én már arról beszélt, hogy a „Válasz mellett állapodtunk meg. Az irányítást egy ideig én vállalnám.” (uo. 34.) Hogy a többes szám ekkor kiket fed, nem tudjuk, de az elhatározásba alighanem belejátszott a politikai térnek az a beszűkülése és polarizálódása, amely A magyar demokrácia válsága című Bitó-írás fogadtatása nyomán vált láthatóvá. Sőt valószínűleg igaza van Márkus Istvánnak, aki szerint Bitó hirtelen támadt „óriási tekintélye” is belejátszott az elhatározásba, hogy a Választ újra kell indítani. (Márkus István: Az ismeretlen főszereplő. Bp. 1991.) Illyés jogcíme a szerkesztésre azonban nem mindenki előtt volt természetes. Naplója 1946. febr. 23-i bejegyzéséből tudjuk, hogy Erdei Sárközi Mártával megüzente neki: „O (Erdei) fogja szerkeszteni a Válasz-t!” »Megmondhatod Illyésnek... « stb.” (34.) S Erdeinek ez az ambíciója megsértette s ellenállásra késztette Illyést. Kommentárja, melyet ehhez az üzenethez fűzött, jelzi ezt. Egyikünk sem fogja szerkeszteni a Válasz-t - jegyezte föl naplójába; „O azért, mert ember híján nem tudja. Én meg emiatt a kijelentése miatt.” (Napló 1946-60. 34.) Hogy ez a politikai vita milyen körben dőlt el Illyés javára, megint csak nem tudható. De három dolog nyilvánvaló. 1. Illyés - alighanem e szembenállás eredményeként is - a Szabad Szó március 22-i számában bejelentette, hogy visszahúzódik az irodalomba. 2. Illyésnek alighanem igaza volt, amikor úgy vélte, hogy - Erdeivel ellentétben - ő rendelkezik az írók támogatásával; a Választ a munkatársak végül is az ő kezébe helyezték. 3. Bitónak magának is szüksége volt a Válaszra. A Valóságra - tanulmánya „vitája” után - már nemigen számíthatott; a kortársak szerint a lap nem bírt volna ki még egy olyan vitát. Márpedig Bitó számára ekkor már az volt az elsődleges, hogy legalább elmondhassa helyzetelemzéseit. Ahogy Illyés, ő is kivonulóban volt a napi szintű politikától; 1946 júliusában ennek fölismeréseként cserélte föl minisztériumi állását a szegedi professzorsággal. 70
