Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István (A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz)
Látszólag egyszerű a helyzet. Mindketten a népi mozgalom képviselői voltak, orientációjuk mibenléte és viszonya „tehát” nyilvánvaló. A népi mozgalom terminus azonban valójában nem több (időleges) gyűjtőfogalomnál, s bár valódi tartalmavolt (szociális reformok, a parasztságnak a nemzetbe való beemelése, általában a nemzeti nézőpont érvényesítése), ez a terminus csak egy ideiglenes orientációs minimumot jelöl; ehhez a pozícióhoz a legkülönbözőbb irányból - s a legkülönbözőbb távlati célokkal - el lehetett jutni. így, az aktuális szövetségvállalás mélyén nagyon is különböző célértékek húzódtak meg. Bibó és Illyés e körben egy meglehetősen sajátos változatot testesített meg. Bibó önmagát - nagyon érdekesen - mint magyart, demokratát és szocialistát határozta meg. S bár ezt a hármas önmeghatározást a beléje rejtett ellensúlyok megkülönböztetik a hagyományos „dogmatikai álláspontoktól”, önjellemzését mégis komolyan kell vennünk. Hogy önmagát magyarként és demokrataként (is) definiálta, különösebb értelmezést nem igényel. A harmadik elem azonban mindenképpen érdekes. „E sorok írója - írta ugyanis 1943-ban -[...] szocialistának vallja magát, s hívője a jövő osztály nélküli és kizsákmányolás mentes társadalmának”. Ám ehhez azonnal hozzáfűzte, hogy mégis úgy véli, „a háború befejezése nem a szocialista berendezkedések egyszerre való megvalósításának pillanata kell legyen, hanem mindenekelőtt a stabihtás, törvényesség és az európai módszerek uralma helyreállításának pillanata”. (Bibó 1:604.) S azt is leszögezte: „Katasztrofálisnak tartja, ha a közép- és kelet-európai államcsoportokat a szovjet meghódítaná” - ám ezt is azonnal ellensúlyozta, mert „egyáltalán nem híve egy szovjetellenes európai frontnak sem”. (605.) Minden jel arra vall, ezt az 1943-as önmeghatározást később sem hatálytalanította. Élete vége felé, pályájára visszatekintve, elmondta pl., hogy a „demokrácia válsága”-ta- nulmánya, szándéka szerint, tulajdonképpen a Révai József meghirdette népi demokrácia-elmélet komolyanvétele, s egyben meghirdetőin való számonkérése volt. S tudjuk, 1956-ban is egyféle szocializmus képviselőjének tekintette magát - miközben 1943-ban, 1945-ben és 1956-ban is elhatárolta magát a szociahzmus hivatalos sztálini formájától. Az övé tehát egy olyan szocializmus-felfogás volt, amelynek gyökerei nem Marx s követői gondolataiba, hanem az angolszász szocializmusba (pl. Laski) nyúlnak, de ilyenként sem dogmatikus és merev - sőt teljességgel nyitott a magyar társadalomfejlődés speciális problémáira. (Bizonyos szögből tehát akár liberálisnak is látszódhat, hisz valóban - s komolyan - az „európai módszerek” híve.) Valami hasonló - bár a bibói önértelmezésnél amorfabb, s kidolgozatlanabb - törekvés jellemezte Illyést is. A szocializmust Illyés maga is mint célértéket kezelte. Az újrainduló Válasz programcikkében {Az idő kérdései. 1946. 1. sz.) olvasható jövendölése: „Európa népeinek most következő fél százada arra megy, hogy a nacionalizmus igazán maradi légköréből kibontódva miképp erjedjenek át külön-külön, majd együttesen a szocializmusba, s azon át abba az új er- kölcsiségbe, melynek épp a szocialista eszme a legfőbb tünete.” (Emlékkönyv 178.) Ám, ő is úgy vélte, ez még nem közvetlen aktualitás nálunk. , A- történelem egyenese nem a mértané. Népe útján egyenest épp az halad, aki kellő helyen akár vissza is kullog az akadályok félrevetésére.” (174.) S a Válasz körét - a régit is, a „másodikat” is - éppen ilyen „akadály-elhárításra” szövetkező szellemi csoportnak vélte. Véleménye szerint: „így lett ez az írói csoport egyszerre társadalmilag haladó, nemzetileg (mert hisz a baj elől ő is a nemzetbe húzódott volna) látszólag maradi, valójában mindenképpen feladatteljesítő [...]. Eredménye hármas. [...] Izzóra fújta a magyar agrárszocializmus szétrúgott parazsait. Kiragadta a magyarság fogalmát az ellenforradalom markából, s öntudatra ébresztve az értelmiség, különösen a vidéki értelmiség nem kis seregét, a magyar sors gondolatát a társadalmi fejlődés, sőt társadalmi forradalom irányába hajlította.” (174-175.) S arról 69
