Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3. szám - Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István (A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz)

legfontosabb problémáit, gyakorlatilag maga is belső emigrációba szorult. Az úgynevezett baloldal pedig - s itt elsősorban Darvasról és Erdeiről van szó - oly mértékű s oly kritikátlan együttműködésre törekedett a kommunista párttal, hogy parasztpárti szerepvállalásuk ellenére 1945 végére, 1946 elejére már kriptókommu- nistáknak számítottak. Az ó politikai súlyuk s közéleti szerepük ugyan megnőtt, politikai „tényezők” lettek, akikkel az új politikai konjunktúra alakítói és kiszolgálói egyaránt számoltak, ám saját egykori küzdőtársaik és híveik bizalma megrendült bennük. A népi mozgalom törekvéseinek továbbvitele így jórészt arra a szűk, s egyre szűkülő csoportra maradt, amely - a kor értékrendje szerint - eléggé baloldali volt ahhoz, hogy ne lehessen kiiktatni a közéletből, de baloldalisága ellenére valamilyen okból distanciát tartott mind a kommunista párttól, mind az Er- dei-Darvas-féle vonulattól. Ennek a csoportnak pártpolitikai szinten kétségkívül Veres Péter volt a reprezentatív személyisége, irodalomközéleti szinten pedig Illyés. Ám amíg Veres Péter politikai szerepét ez a szituáció folyamatosan rombolta s ellehetetlenítette (innen van, hogy egyes kutatók ma politikai baleket látnak benne), Illyés a maga irodalmi szerepvállalását viszonylag töretlenül tudta képviselni. A politika első vonalából hamar, már 1946 elején visszavonulva, erejét a Válasz (s egyben a maradék népi tábor) szellemi újjászervezésére fordította. S e törekvése sikerének tekinthető, hogy a Válasz révén a népi mozgalom viszonylag magas kulturális szinten, lényeges kérdésekről is változatlanul a saját módján tudott beszélni.

Bibó, akit minden véleménykülönbség ellenére életreszóló emberi rokonszenv fűzött Erdeihez, e szituációban - gondolkodása benső logikájának engedelmeskedve - nem Erdeivel, hanem Illyéssel ment együtt. Ez a választása, ma már bizonyos, pályája egyik legnagyobb fordulatát jelentette. Ismeretes ugyanis, hogy nemcsak 1944 előtt, de még az ország politikai újjászerveződése idején is Erdeivel dolgozott együtt. A miniszterré előlépett Erdei hívására lett a belügyminisztérium egyik főtisztviselője, s egy ideig Debrecenben, majd Pesten is szorosan együttműködve dolgoztak. Viszonylag hamar, legkésőbb 1945 végére azonban kiderült, más alternatívákban gondolkoznak, helyzetértékelésük immár összebékíthetetlen. A magyar demokrácia válságáról írott nevezetes Bibó-esszé, amelyben Bibó először fogalmazta meg módszeresen aggályait 1945 végén, még abban a Valóságban jelent meg, amelyet informálisan a kommunista párt is befolyásolt. A cikk körül támadt vita azonban megmutatta, hogy Bibó álláspontja markánsan különbözik a kommunista párt valóságos törekvéseitől, s ez a különállás az irodalmár értelmiség egy, intellektuálisan számottevő rétegének véleményét fejezte ki magas szinten, az addig kimondhatatlannak látszót is kimondva. Azaz, a megfogyatkozó népi tábor számára megszületett az az ideológus, aki - bár nem számíthatott helyzetelemzése közvetlen politikai hasznosítására - el tudta végezni a korszak új tendenciáinak kritikáját - egy baloldali, de határozottan szuverén, nem-kommunista nézőpontból.

A folyóirat-indításra készülő Illyés ezzel a Bitóval szövetkezett. Nem véletlen, hogy évtizedek múlva, Bitót búcsúztatva is ezt az összefüggést hangsúlyozta. S nemcsak arról beszélt, hogy Bitót „rögtön őszintén nagyra értékelték és mélyen megszerették”, de azt is kimondta, hogy: „Örömmel és hálásan üdvözölték benne azt az embert [...], aki világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni egy eredeti szellemi, művészi mozgalomnak. Amelynek írói jobbára ösztönösen egy-egy katasztrófába sodort népréteg, és egy katasztrófa előtt álló ország ügye mellé álltak.” (Tiszatáj, 1979. 7. sz. 143.)

Itt, e ponton azonban felmerül a kérdés: mi volt, mi lehetett ez az Illyéstől fölemlegetett „eszmerendszer”? S mennyire volt ez közös Bitónál, ill. Illyésnél?

68