Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István (A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz)
2. Magára a kapcsolat történetére térve mindjárt problémába ütközünk. Bizonytalan, pontosan mikor ismerkedtek meg, s a kevés, rendelkezésünkre álló forrás e téren semmi biztos kijelentést nem tesz lehetővé. Annyi csak a bizonyos, 1937. október 2-án már ismerték egymást. Bibó emlékezéséből tudható, ekkor, a Márciusi Front nevezetes makói konferenciáján találkoztak. Igaz, a „nagyok”, köztük Illyés, „bent”, szűk körben tanácskoztak, Bibó pedig „kint”, a második vonalbeliek között várta a nagyok döntését. Bibóról ekkor még csak Erdei Ferenc tudta, hogy „politikus gondolkozó” s „tökéletes intellektus és abszolút nívójú, európai politikai kultúrájú ember” (idézi Huszár Tibor: Párhuzamok és kereszteződések. Makó, 1991. 35.). Föl nem ismertségének e ténye az akkori helyzetre mélyen jellemző. Erdei barátjaként ténylegesen a program egyik előkészítője volt, s Erdei, aki egyre fontosabb szereplője lett a népi mozgalomnak, minden lényeges kérdésben hallgatott rá. De nyílt mozgalmi szereplést nem vállalt, s publikált írásai is megmaradtak a szaktudományos keretek között. A kívülállók számára tehát jórészt csupán Erdei körül mozgó, hivatali karrierje elején levő fiatalember volt, aki szimpatizált a mozgalommal. Majdnem bizonyos, hogy Illyés is csupán így számolt vele. Amikor Makón elkérte Bibótól Bibó és Erdei közös programtervezetét, hogy bevigye azt a szőkébb körű tanácskozás elé, aligha láthatott benne különösebben fontos közszereplőt. Erre vall, közvetve, az is, hogy - bár formálisan ismerték egymást - ritkán találkozhattak. Jellemző, hogy Illyés például magánál felejtette Sárközi György Dózsáról írt 1938-as könyvének Bibó számára dedikált példányát. (A könyv csak Illyés halála után került elő könyvtárából - saját, ugyancsak dedikált példánya mellől.) Annyira tehát ismerhették egymást, hogy Sárközi megkérhette Illyést, adja át Bitónak a könyvet, de ez az ismeretség annyira alkalmi s esetleges volt, hogy Illyés e megbízatásáról azonmód el is felejtkezett. E kezdetekre utóbb Illyés maga nem is nagyon emlékezett. Bibó sírjánál mondott búcsúztatójában, jellemző módon, azok nevében búcsúzott tőle, „akik a hajdani Válasz folyóirat második korszakától fogva ismerték meg közelebbről őt, mint munkatársukat”. (Tiszatáj, 1979. 7. sz. 143.) Ez az emlékezés lényegét tekintve helytálló; Illyés és Bibó valóban a második Válasz révén melegedtek össze. Ismeretes, a lapot 1946 és 1949 között szerkesztőként Illyés jegyezte, legfontosabb, legnagyobb jelentőségre jutó cikkeit pedig Bibó írta, sőt a Válasznak alighanem Bibó volt a meghatározó szerzője. Zömmel itt jelentek meg ugyanis azok a nagy tanulmányai, amelyek ismertté tették nevét, s amelyek ma már a magyar politikai gondolkodás történetének alapművei közé tartoznak. Ez az együttműködés azonban csak utólag látszik magától értetődőnek. A háttérben valójában nehéz döntések húzódtak meg, s az együttműködést - s Bitó jelentőségének ugrásszerű megnövekedését - csak a népi mozgalom nagy benső átrendeződése teszi érthetővé. Horthy-Magyarország összeomlása, az ország szovjet érdekszférába kerülése, s az ezek következtében beinduló társadalmi átrendeződés („urak futása”) teljesen új helyzetet eredményezett. Megváltozott magának a népi mozgalomnak a mozgástere is. A mozgalom ún. jobboldalának bizonyos alakjai, mint kompromittáltak, margóra kerültek (pl. Féja Géza, Kodolányi, Szabó Lőrinc), s ha egyikük-másikuk alkalmilag még meg is szólalhatott, 1944 előtti irodalomközéleti s politikai lehetőségeik radikálisan beszűkültek. A népi mozgalom legjelentősebb ideológusa, Németh László, aki addig - ha súlyos melléfogásokkal is - élő szeizmográfként a legnagyobb hatásfokkal fogta föl és fejezte ki a korszak 67
