Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3. szám - Kántor Lajos: A kolozsvári színház és az írók

1ról, szerepéről a kozmopolitizmus és a proletkult elleni harcban Marosi Péter ezekben a hónapokban ugyancsak sűrűn értekezik az Utunk ban - mindenesetre szembe lehetett állítani a népi (népies) játékot és a politikai aktualitást.

Nem az időszerűség, hanem a színházszerűség - akár hagyományosabb formáinak - búvópatakszerű továbbéléséről hoz hírt a Mezítlábas menyasszonyt közvetlenül követő kolozsvári bemutató: a Rómeó és Júlia Halász Géza és Dorián Ilona romantikus kettősével öt éven át marad műsoron, vagyis tartós közönségsiker, s a kritika is a korszak kitűnő előadásának nevezi. Dorián és Halász játssza a következő, 1951/52-es évadban a Noszty fiú esete Tóth Marival két főszerepét; az átideo- logizált rendezői kísérlet ellenére ez a játék, illetve a Mikszáth-szöveg is hat. És természetesen siker (1954-ben) Rostand Cyrano de Bergeracja, Flóra Jenő a címszerepben remekel.

A kolozsvári - nemzeti színházi - hagyományokra emlékeztet 1954 márciusában, a Marosvásárhelyről ideszerződő Delly Ferenc rendezésében a Bánk bán, Sen- kálszky (Bánk), Poór Lili és a fiatal Orosz Lujza (Gertrudis), Flóra Jenő és Kovács György (Biberach), Dorián (Melinda), Márton János (Tiborc), Horváth Béla (Ottó) csak Kolozsvárt közel negyvenszer játssza, négy év alatt Katona drámáját. A Ja- novics-korszakbeli Shakespeare-ciklusok feltámasztásáról nem beszélhetünk a többé vagy (inkább) kevésbé sikerült Othello, Téli rege, Lóvátett lovagok alapján, amelyek a Rómeó és Júlia, a Makrancos hölgy mellett, az ötvenes-hatvanas évek színházi plakátjain feltünedeznek. Főleg egy színészi alakítás révén emlékezetes 1956-ban a Bernarda Álba háza, pontosabban a Poór Lili hosszú művészpályáját záró amolyan jutalomjáték ez a Garcia Lorca-előadás. A Három nővérben (1955) Orosz Lujza, Bara Magit és Dorián Ilona kap tehetségéhez méltó szerepet, a Figaró házassága Horváth Bélának nyújt lehetőséget képességei megmutatására.

A színház jövője szempontjából jelentősebb - ellentmondásos voltában is kifejezetten jelentős - művészeti esemény a Váratlan vendég 1958. január 10-ei bemutatója, s a bemutatót követő széles körű vita. Priestley rejtélyes, lélektani hatásra építő darabját már 1947-ben eljátszották a Kamaraszínházban (Szentimrei rendezésében), különösebb visszhang nélkül. Most Anatol Constantin állítja színpadra, homályban hagyva a váratlanul megjelenő rendőrfelügyelő kilétét, egyáltalán a néző döntésére bízva, hogy valóságos személyről vagy egy lelkiismereti tényezőről van szó. A többi szereplő maszkkal játszik - vagyis a rendező kiküszöböli az előadásból a mimikát. Szabédi Lászlót az készteti éles hangú kritikája megfogalmazására, hogy ez a Priestley-előadás a színészi játékot a kellékeknek rendeli alá, a dialógusok monológokká szegényednek, legfőképpen pedig a szerző által meghatározott nem-realista konvenciót nem tartja tiszteletben, s így a darab értelmetlenné válik. Nem lehet, nem szabad egy nem osztályharcos színművet osztályharcossá hamisítani, a Felügyelőt megtenni az elnyomottak képviselőjének. A vitában megszólaló realista-osztályharcos Nagy István és - más érveléssel ugyan - Deák Tamás elveti Szabédi szempontjait; Jánosházy György helyteleníti ugyan a színpadi technika előtérbe kerülését, ám magát a vállalkozást, a kísérletezést hasznosnak mondja - a kolozsvári magyar színjátszás így lábalhat ki a múlt századvégi meg- rekedtségéből. A színház igazgatója, Tamás Gáspár védelmébe veszi a rendezőt, ugyanakkor a színház játékstílusának alakulása szempontjából a vitát termékenynek minősíti. A Szabédi-féle színész-párti, s a többiek rendező-centrikus álláspontja nem közeledik ugyan az Utunk ban lezajló disputa során - mint ahogy e vita lényegében folyamatosan él azóta is -, a Váratlan vendég-ügy mégis jelentős mozzanat a kolozsvári magyar színjátszás történetének.

56