Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3. szám - Kántor Lajos: A kolozsvári színház és az írók

E sorból azért érdemes kiemelni a Sztálin-díjas szovjet-ukrán Komyejcsuk darabját, a Platón Krecsetet (1949. január 29.), mert ezzel mutatkozik be rendezőként (a színész-státusban a kolozsvári színházban már előbb fellépett) Harag György, s az ún. „Fiatalok Munkaközössége”; a pályakezdő művészek közt jelen van László Gerő, Tanay Bella, Lohinszky Lóránd és Horváth Béla is. A Platon Krecsettel egyébként semmi új nem kezdődik a kolozsvári magyar színházban, a fiatal színészek - itt - nem hoznak új levegőt a színpadra. Akikre ebben a szakaszban figyelni kell, azok még a I. világháború előtt indultak a pályán: Poór Lili (utolsó nagy alakítása a Vassza Zseleznova címszerepe, 1950 februárjában), Beness Ilona, Csóka József, Fekete Mihály, az utánuk jövő nemzedékből Senkálszky Endre (róla Benedek Marcell írta le, Az ördög 1946-os felújításakor, hogy a nagy Hegedűs Gyula Ördögét is felülmúlta, s már a Senkálszky alakításáért érdemes volna újra eljátszani Molnár Ferenc színművét), Flóra Jenő, Halász Géza, Bara Margit játszik a sétatéri színpadon hosszú éveken át, de már itt van Dorián Ilona, Orosz Lujza és a köröndi műkedvelőként feltűnt, eredeti humorú Márton János is. Az „erdélyi színjátszás szemefénye”, ahogy Jékely nevezte Andrási Mártont. 1946. nyarán átszerződik Marosvásárhelyre, s a Székely Színházhoz megy Kőszegi Margit is (Kovács György pedig ezekben az években csak vendégként lép fel Kolozsvárt). Nyilvánvalóan azonban nem színész-kérdés, hogy a negyvenes-ötvenes években a Kolozsvári Állami Magyar Színház (1949-től ezen a néven, az Operától különvált, önálló intézmény), a művészi teljesítmény tekintetében nem versenyképes a vásárhelyi Székely Színházzal. Janovics halála után, jóllehet jeles írók (Szentimrei Jenő, Benedek Marcell) vállalnak részt a színházvezetésben, tulajdonképpen a színházipar mesteremberei valósítják meg az operett- és könnyed zenés vígjáték, illetve szovjet ideológiai termékek túlsúlyától meghatározott játékrendet. Amit sztanyiszlavszki- ji alapokon Marosvásárhelyt sajátosan érvényesítettek a kiválasztott darabok színpadi előkészítésében, az Kolozsvárt a „kollektív rendezés”, „kollektív színjátszás” művészetidegen, művészetromboló gyakorlatát eredményezte.

A „kollektivizmus” színházi éveiben született produkciók közül mégis érdemes néhány a színháztörténeti kiemelésre. 1951. január 5-én mutatták be Kolozsvárt Sütő András és Hajdú Zoltán színjátékát, a mezőgazdaság kollektivizálásáról szóló, az ötvenes években a legnagyobb hivatalos elismerést kapó Mezítlábas menyasszonyt- amelynek közönségsikerére jellemző, hogy egyetlen évadban 67-szer (!) játszották. A darabban a kor valamennyi ideológiai-esztétikai alapkövetelménye megtalálható: az osztályharc éleződésének ábrázolása, a kulákmesterkedés, a pozitív (munkás)hós, az ingadozó középgazdák, mindezt viszont kiegészíti, bearanyozza a szerelem, mely hozzásegít a megoldáshoz, az egyéni és társadalmi kibontakozáshoz. Ennek a színműnek igazán semmi köze a későbbi évek Sütő Andrásához, a történelmi drámák és esszék szerzőjéhez, a hetvenes évek prózaírójához, ahogy azonban a népszínmű-hagyományt felhasználta, ahogy néhány életes figurát teremtett, az a kolozsvári előadásban meghozta a sikert. Egy hónappal a bemutató után szerzői visszapillantásában az Utunk hasábjaiban Sütő megköszöni a segítségét mindazoknak, akik segítségükre voltak „sok súlyos hiba kigyomlálásában”: Marosi Péternek és Száva Mihálynak (ők voltak a rendezők), Gaál Gábornak, nem utolsó sorban pedig a bukaresti Művészetügyi Bizottságnak. Marosi Péter, a soros színigazgató szerint „a Mezítlábas menyasszonya előkészítésénél az együttes elsősorban a rossz népszínmű-maradványok ellen küzdött”; valószínűleg nem teljes sikerrel, legalábbis erre enged következtetni a színházi emlékezet, amely mindenekelőtt Márton János és Dorián Ilona fergeteges vidám játékára hivatkozik. A polgári-operettes stílussal - Sztanyiszlavszkijon innen és túl (akiknek módszeré55