Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Herceg János: Történelem (elbeszélés)
- Nyetocska, édes szerelmem, miért nem jöttél velem, amikor a fogságból hazaengedtek, vagy miért nem mondtad legalább, hogy lépjek be a Vörös Hadseregbe, máma boldogok lehetnénk... Mert egy másik Nyetocskára gondolt, csakhogy erre felállt Zomborcsevics Zarkó rendőrkapitány a tükör alatti megszokott helyén, mert jó rendőrhöz és még jobb hazafihoz illően szerette szemmel tartani a bejárati ajtót, hogyha a szükség úgy kívánja, akcióba lépjen minden államellenes egyénnel szemben. - Micsoda, maga propagandát csinál a kommunizmusnak, mi? A zenekar ilyenkor viharosan gyors dalba kezdett, s három szólamba énekelte: „Barusnya, barusnya kak tebe zvaty”, úgyhogy ekkora zajra Maris néni, a virágosasszony felébredt bóbiskolásából a sarokban, mert valamennyi kocsmát végigjárta ibolyával és őszirózsával, már aminek éppen a szezonja volt, ez lévén zarándokújának utolsó stációja, elnyomta itt az álom. Felébredt és sikoltozni kezdett, s mire mindenki odanézett, ideszámítva még világoskék szemükkel és ugyancsak világoskék rubaskájukban a zenekar tagjait is, akik minden ellenkező híreszteléssel szemben egytől egyig férfiak voltak, s miképp terjedhetett el a gimnázium alsóbb osztályaiban, hogy Nyetocska közéjük tartozik, én nem tudom. De hát nem magyar cigányok húzták a dalt, hanem orosz emigránsok, s így a képzelet sok mindent megengedett. A magyar muzsika kénytelen volt szerényen meghúzni magát az első világháború után, s a cigányzenészek fogyadozni kezdtek. Sokan átmentek a határon, mert azt hitték, minálunk már nehezen fognak megélni. Aztán megjelent a néger zene, a , jazzbanda”, s ők kiszorultak a külvárosi kiskocsmákba, ahol már csak egy szál cigánnyal húzathatta nótáját szombat este a bús magyar, mert viszketett zsebében a heti keresete: „Könnyű neked, Sára, a paplanyos ágyba, Jaj, de nehéz a szegélylegénynek, térgyig érő sárba...” Egy eltűnt világnak lettek utolsó mohikánjai a cigányzenészek, s közben mind kevesebben és kevesebben voltak, úgyhogy a Pestre szakadt, iskolakerülő diákember a Debrecen étterem környékén csillapíthatta kicsit a honvágyát, mert az étterem kirakatában egy tábla hirdette, hogy „minden este a zombori Sipos Sanyi muzsikál”. Aztán az is eltűnt, a „Debrecen”, a hatalmas Szabadság szállónak engedve át a helyét. így hát vissza kell most térni az otthoni „Vadászkürt” tájékára, mert közben Maris néni felébredt és sikoltozni kezdett. Ezer szerencse, hogy a részeg susztert életre keltették, úgyhogy odaülhetett a rendőrkapitány asztalához, Hódosi úr meg a bejárati ajtóhoz sietett, mert befutott az utolsó szabadkai személy- vonat, s a fiákeren érkező utasok között mindig volt valaki, aki érdekes híreket tudott hozni a nagyvilágból, és így észre se vettük, hogy többé nem vagyunk gyerekek. Szótlanul átadtuk hát helyünket az egymást felváltó nemzedékeknek az esti korzón, abban a biztos tudatban, hogy Nyetocska is eltűnt a múló időben, s különben se voltunk már kénytelenek reménytelenül vágyakozó szemmel nézni a nőket az esti főutcán, mert a korzón kívül is megtaláltuk őket. A Só utca csendjét a korzóval szemben már nemcsak a Krónics-palota szélkakasának csikorgó kukorékolása verte fel, hanem barátunk, Zsiga pap hegedűje is a nyitott ablaknál megfelelő honfibúval aláfestve panaszos tenorját, úgyhogy már emiatt is beleszerettek a környék asszonyai és lányai: „Délig feketébe, délután veresbe, hajnalban pediglen öltözöm fegyverbe...” 7
