Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Herceg János: Történelem (elbeszélés)
Herceg János Történelem W x * stefelé, miután kigyulladtak a lámpák a főutca fölött, egyszerre népes lett a kisvárosi korzó. A tankönyveket helyes volt elrejteni a nadrágszíj és a behúzott has kényelmesnek éppen nem mondható szűk helyén, de ettől a diáikember mégis komoly felnőttnek érezhette magát, s ez volt a fontos. Mert gimnazisták sétáltak el a kivilágított boltok előtt, lévén csirkekorzó a kora esti órákban a főutca. Csak később tűntek fel csoportosan a nagylányok, s álltak aztán félkörben, sétabotjukra támaszkodva a sarki majomszigeten az idősebb urak is a hölgyeket gusztálni. S olyankor jelent meg kockás harangszoknyában, kék szemével és vastag kontyba tűzött szőke hajával egy olyan korban Nyetocska a sétálók között, amikor már csak faluhelyen tűzték kontyba hajukat a nők. De amint megjelent, egyedül és ismeretlenül, valami egészen különös izgalom áramütése futott végig a korzó sűrű közönségén, úgyhogy a boltosok léhúzták a bejárati ajtó redőnyét, mintha nem is a karmeliták templomából felhangzó esti angelus figyelmeztetésének engedtek volna, hanem ugyancsak az idegen lány hosszú lépteinek lassú hullámverésében szerettek volna öntudatlanul megfürödni. Ahogy az a kockás szoknya karcsú bokája fölött körülharangozta álomszép lábát, miközben Hamburger úr, a tömött bajszú szőrmés széles kalaplengetéssel üdvözölte ebben a sokaságban, pedig a lány már előző este se hederített rá, csak ment, csak ment feltartott fejjel, s egy királylány büszkeségével egyik saroktól a másikig oda és vissza, mint egyébként a korzó egész szemezgető népe, miközben meg se tudta volna mondani senki, mi volt az a delejes erő, amivel az ismeretlen lány ekkora izgalmat tudott kiváltani, puszta megjelenésével a főutcán. Noha igazában oly szép se volt és jó se volt, és igaz se volt talán, ahogy megöregedve, mint én most, egyedül és minden ilyen vérpezsdítő izgalomtól régesrég távol, mint amilyen az esti korzó lehetett egykoron, az emlékek különös fényt kapnak természetesen, s noha a latin prepozíciókat legmélyebb álmából felriasztva is hiba nélkül tudja még ledarálni az ember, ezek a joggal történelminek nevezhető emlékek arányaikban megváltoznak, úgyhogy egyszerre óriásira nő, ami régen jelentéktelen semmiség volt, s alig láthatóan eltörpül, ami akkor erősen és hatalmasan égig ért volna. Nyetocskával is így lennék? Most, hogy felmagasztosulva látom, amint egy régi orosz regényből kilépve végigsétál a zombori főutcán, szemünkben szentté avatva, pedig állítólag egy balalajkazenekarban énekelt. Hódosi úr zengerájában este tíz után: „...öcsi csarnya, öcsi krasznya iz prekrasznya”, s ezért nem is csoda, hogy Grosstettner, a suszter egyik éjszaka megmérgezte magát a „Vadászkürt” toalettjében, miután minden éjszaka kiállt részegen a kávéház közepére, s úgy kiáltotta: 6
