Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Mezey László Miklós: „Trópusi” magyar irodalom (Ferdinandy György: Szomorú szigetek)
sal, szépírói képszerűséggel és - szó szerint- megszenvedett tapasztalatokkal számol be kötete első írásaiban Ferdinandy (Elöljáró beszéd, Szomorú szigetek, Puerto Rico ma). A Puerto Rico-i például olvasni se tanul meg tisztességesen. Mert - mint a Humán Tudományok Tanszékén oktató trópusi magyar író mondja - az első évfolyamok hallgatói még a betűk silabizálásával vannak elfoglalva, az értelmükre aligha figyelhetnek. így azután Szent Ágostont az első egzisztencialista filozófusnak gondolhatják, Dosztojevszkijt pedig a Pánamerikai Cirkusz akrobatájának hiszik. A lelkiismeretes tanerő mégis csak belegyúmá a fejükbe, ki volt Shakespeare vagy Byron, de hát ez a legyeket csapkodó, ventillátor felé nyújtózó egyetemistákat vajmi kevéssé érdekli. Lehetne ezt a megállapítást nyegle európai kultúrfolénynek, cinikus lenézésnek nevezni, de vajon sokkal jobb-e a helyzet idehaza? Mi lenne, ha megkérdeznénk egyetemistáinkat: ugyan mondjanak már valamit Hriszto Botevről, Jovan Jovanovic Zmajról, esetleg Kacsó Sándorról... Pedig idehaza nem is olyan elviselhetetlen a klíma. Marad — itt is, ott is — a tanerők sziszifuszi erőfeszítése. (Két év a pokolban). (Kelet felől Nyugat). A „trópusi” magyar író - tőlünk nézvést nyugati. S ha igazi író, márpedig Ferdinandy mindenképp az, akkor nemcsak az életről, hanem az irodalomról is el-eltűnődik. A nyugatiról, meg az óhazairól. Szemlét tartva az előbbi fölött, arra a kiábrándító következtetésre jut, hogy bizony a dilettantizmus veszélye a legfenyegetőbb. A nyugati szórványokban élő alkotót nem övezi nagyobb lélekszámú anyanyelvű olvasóközönség és nem bírálja kritikusok hada sem; a néhány száz példányban megjelenő magyar könyvek, lapok valamiként kevesek luxusa (ahogy nálunk is az lesz az irodalom élménye). Az opuszokat - egymáséit - az írók olvassák, akik kölcsönösen lelkesednek egymásért egymás folyóirataiban, alaposan meg is dicsérik egymást és írásaikat. Ez pedig melegágya a műkedvelés - immár csakugyan trópusi — elburjánzásának. Kisebbségi viszonyok között ez a szomorú igénytelenség csaknem törvényszerűen kialakul, emlékezzünk csak a felvidéki Fábry Zoltán 20-as évekből való találó kifejezésére: uram-bátyám kritika. Én megdicsérem a te gyöngécske zöngeményedet, te is lelkesedsz az én rozzant novellámért. Akkor még nem is említettük a politikát! Merthogy — ismét csak sorsszerűén — ez is ott van az emigráns irodalomban. De hiszen épp általa keletkezett! Már most ahol politika van, ott sáncok is vannak, térfelek, aszerint, ki hol áll. Különösképp a „szocialista óhazához” való viszony volt az a metszésvonal, amely mentén elvált, ki hová húz. Márpedig képzelhető, ha a bornírt politizálás párosul a dilettantizmussal, mi jön ki abból! Ferdinandy lesújtó összegű szemlét tart a nyugati magyar sajtó fölött e tekintetben (Gondolatok az emigráns sajtóról, Ecrasez l’infäme). Itt van még az értékrend, az esztétikum kérdése: ki mit preferál, milyen műveken iskolázódott, s főképp, milyen eredménnyel. Mert Ferdinandy is tudja, amit valameny- nyien: mondd meg, ki volt a mestered, és megmondom, ki vagy (Huszonöt év után). A tabló azonban mégsem nyújt olyan lesújtó látványt, ahogyan föntebb említett esszéiből kihallik. Nyugati magyar irodalmi antológiadarabok ürügyén tart szemlét az emigráns irodalom időnként szigorú kritikai próbákat is kiálló ritka művei között (Szellemi törzsünk: a nyugati magyar irodalom). A hátország - ami lehet 56 előtti emlék és friss élmény egyaránt - mégis csak a magyarországi irodalom esetlegesen hozzáférhető, rapszodikusan földolgozott termése. (Szellemi hátországom: a magyar irodalom). Nem kenyerem a filológiai precízkedés, a minuciózus szövegelemzés, így csak egyetlen megjegyzés: érdemes megfigyelni, hogy az előbbi írás címében Ferdinándy többes számot, az utóbbiban egyes számot használ. Eszerint tehát a nyugati magyar irodalomhoz való viszony a közösség, az óhazával való kapcsolat a szubjektum szférájába tartozik? Az emigráns lét, lám, fölvet ilyen irodalompszichológiai kérdéseket is. (Idegen magyarok) A harmadik esszécsokor egyik figyelemre méltó szála (Idegen nyelvű magyar írók) ki nem aknázott, hatalmas lehetőségként elemzi a nem anyanyelvükön publikáló, ezért a nemzeti irodalomból hagyományosan kirekesztett magyar származású írókat, mint Köstler Artúr, Mikes György, Arnóthy Krisztina vagy Dor- rnándi László személyét és műveiket. (Csak halkan kérdezem meg, hol a határ a külföldi magyar irodalom és a hugarika között?) Ezek az alkotó elmék szoros kapcsolatot tarthatnának személyükben a nagyvilág és az óhaza között, ha ugyan erre a nagyvilág kapható. De a — nem goethei értelemben 95
