Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Mezey László Miklós: „Trópusi” magyar irodalom (Ferdinandy György: Szomorú szigetek)
vett — világirodalmi ismertségük eleve eredményes népszerűsítője lehetne a magyar irodalomnak. A kirekesztés, a felejtés azonban olyan makacsul tartós valami, amin nehéz változtatni. Lényegében ugyanezt a kérdést boncolgatja tovább lélektani és irodalomtörténeti szempontból a Remenyik Zsigmondról szóló hat kis esszéremeklés (A perui indiánok magyar krónikása összefoglaló cím alatt). (Távolról haza) Hogyan látja a „trópusi” magyar író Magyarországot? Mégpedig azt az óhazát, amely 1988/89 fordulóján a rendszerváltozás hőemelkedésében él. Ferdi- nandy úgy tesz, mintha „idegen szem” lenne az övé, pedig egyszerűen csak tárgyilagos és lényeglátó. Miként lehet az? Úgy, mert csakugyan távolról érkezett haza egy esztendőre családostul, írásostul, emlékestül, és közvetlenül nem érdekelt a honi tülekedések kimenetelében, s főképp azért, mert nyilvánvalóan elfogultan szereti ezt az országot. Muszáj, hogy a lényegre tapintson. Megfigyeli például a népi-urbánus vita újbóli kiéleződését. Azt hitte, mindez irodalomtörténeti tudnivaló. De hát most sem, azóta sem irodalmi kérdésekről folyik a vita, noha annak mutatja magát. O pedig, a messziről jött „idegen” meghallgatja - és megérti - mindkét tábort, bár nem ítélkezik, csak a felek egymásra vonatkozó sommás megállapításainak mustráját adja. Nem ítélkezik, tehát nem is csatlakozik sehová. Ebből persze félreértések is adódhatnak reá nézve rossz és jó értelemben. Rossz értelemben akkor, ha mindkét tábor a másik félhez tartozónak véli és lemond róla; jó értelemben, ha mindkét térfél csapata befogadja, elismeri. Neki szerencséje volt: a népiek nem tekintették aszfaltból kinőtt szalonírónak, az urbánusok meg nem nevezték ki a „folyton az édesanyjukat sirató” népinek. Mondani sem kell, nem ez volt Ferdi- nandy számára a legfontosabb abban az itthon töltött évben. Hanem a régi, kedves helyek felkeresése, meg a hazai, de ismeretlen vidékekre való eljutás; a régi és űj ismerősökkel való találkozások; hogy a fia milyen jól beszél magyarul; hogy a felesége föltalálja magát itt is; hogy sor kígyózik a könyvesbolt előtt, ahol dedikál és más effajta gyarlóságok. Mert e gyarlóságok nélkül aligha emberi a létezés, amíg szellemi golyózápor nélkül egészen kibírható lenne. (Hazaszakadásom története). Ferdinandy nem érzelemmentesen figyeli ezt a változó hazai kisvilágot, de indulat nélkül, józanon és okosan odahállgatva minden értelmes, artikulált emberi szóra, sorra, nevetésre, madárcsivitelésre, az itthoni szél hűvös zúgására. Olyanok az írásai — megmaradva az egzotikumnál, de átrándulva a gasztronómia területére - akár a kínai konyha remeklései: egy-egy ételnek nincs egyetlen jelzővel illethető domináns zamata, egyértelmű íze. Akár szépprózáját, akár esszéit nézem: együtt van a magányra vágyás és a közösség utáni kívánkozás, az idegenség érzete és az otthonteremtés elszántsága, a beletörődés és az elvágyódás, a kötelességteljesítés és az undor, bizakodás és keserűség. Mintha folyvást igazolná a tételt: az ember — hiánylény. Tömören kifejtett gondolatai, féken tartott humora, fékezhetetlen iróniája, szellemi fölényből adódó gunyoros- sága, találó modora, helyenként a montázsolásra emlékeztető írástechnikája, megfigyeléseinek pontossága, asszociációinak nem meglepő, de tágas ívelése, követhetően csapongó gondolatmenete, impulzív érzel- mességét egyensúlyban tartó racionalizmusa, egyszóval könyve, a Szomorú szigetek valódi intellektuális élmény. (Pesti Szalon) Mezey László Miklós 96
