Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Mák Ferenc: Portré, történelmi árnyékkal (Czine Mihály: Móricz Zsigmond)
valamit a birtokosi elhivatottság s a nemzeti örökség kötöttségeiből és hagyomány- rendszeréből. 1920 és 1930 között, második írói korszakában ebben a hitben és szellemben alkotott, illúzióival azonban Rokonok című regényében végérvényesen kénytelen leszámolni. S ha 1920-ban a Légy jó mindhalálig című „kritikai realista mű”-ben még a gonoszságot és az elvetemültséget az egyes ember lelki torzulásának tekinti, egy évtizeddel később már a társadalom egészének visszásságait kénytelen ostorozni. Az együttérzésről is tanúskodó, a dzsentri világot bemutató Úri muri című művében Móricz ugyan szánta a pusztuló értékeket, a terített asztal mellett dévajul sorvadó lelkeket, de a mérlege pontos volt: a talaját és vele együtt nemzeti azonosságtudatát vesztette középbirtokosi osztály érdemtelen a jövőre! Még a legjobbjait is átjárta a méreg, „közülük nem jöhet próféta”. Nemcsak a marhavész, az üszög, a korrupció, a vasútépítés és a parlagiság pusztítja ezt a világot, nem is a szakadatlan nótaszó, hanem mindennek egésze, a konzerválódott feudális úri rend. 1932-ben a Rokonok már „az úri világ halálos ítéletét megfellebezhetetlenül hirdeti” - állapítja meg könyvében Czine Mihály, s egyben arra is rámutatott: ettől kezdve lesz Móricz Zsigmond valóban és végérvényesen a szegényparasztság írója. És ha első két korszakának műveiből, regényeiből, novelláiból és publicisztikai írásaiból - halvány mikszáthi örökségként - olykorolykor még kicsendül az életöröm, utolsó nagy korszakából mindez már hiányzik. Az 1930-as évek nemcsak egy új hang, nemcsak egy megújult szemléletmód kora Móricz Zsigmond pályáján, hanem a nagy rátalálásé is. Szociális elkötelezettsége - mely szinte vallássá nőtt ekkoriban - a falukutató írók táborába sodorja őt. „A népies irodalom különös képződménye volt a magyar szellemi életnek” - írja a monográfus. A XIX. század végére háttérbe szorult a paraszti téma, az európai irodalmak művelői úgy hitték, a XX. században végérvényesen eltűnik a paraszti életforma. Jeszenyin, Garcia Lorca és Illyés Gyula azonban szinte egyidőben mutatott rá, hívta fel a figyelmet a paraszti rétegeknek a történelmi valóságtól minden korábbinál tragikusabban determinált kilátástalan helyzetére. Móricz Zsigmond írói következetességgel jutott el az Ily- lyés Gyula, Sinka István, Szabó Pál, Veres Péter, Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Zoltán és Kodolányi János képviselte „népi írók” táborába, ahhoz a mozgalomhoz, melynek oly tudós pártfogói voltak, mint a néprajzos Győrffy István, a régész László Gyula, a történész Szabó István s a zeneszerző Kodály Zoltán. Móricz pályáján ez már a Barbárok című novellából áradó szorongó kétségbeesés ideje, „itt már nem álmodik a magyar ugar, itt mér nincs kegyelem”. A kétségbeesés mögött meghúzódó élményvilág Magyarországon a szociográfia megteremtője lesz, egy olyan, a világ- irodalomban sem tapasztalt irodalmi műfajé, mely „a számvetés kényszeréből, az idő sürgetéséből és a vallomásvágyból született”. A Boldog ember, az Életem regénye című művek megszületésének nagy korszaka ez. A pályarajz és az arckép Czine Mihály Móricz Zsigmondról írt monográfiájának negyedik kiadásában is a régi, megértő tisztaságában van jelen. Némi javításra hely- lyel-közzel csak a történelmi korszak megítélésekor és minősítésekor kerül sor. Ennek ellenére Móricz „baloldaliságát”, ,,el- lenforradalom-ellenességét” mindenképpen egy tisztább, egyértelműbb fogalomrendszerrel kellene újraírni és kidomborítani. A monográfus az író forradalom utáni meg- rendültségéről így ír: „Móricz Zsigmond útját meghatározta a forradalmakban való részvétele. Az ellenforradalommal való szembeforduláshoz innen is vett erőt, s így közvetve kritikai realizmusa kiteljesedése mögött re a forradalmak élménye húzódik meg. A bukás megrendítette, de a forradalmak arról is meggyőzték, hogy az úri világ nem szilárd, s a nép felnőtt saját sorsa irányítására.” Az azonban már erősen vitatható, hogy a „végső leszámolásra” Móriczot az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság késztette volna, csak azért, mert „az ellen- forradalom, a tőke és a földbirtok arca most mutatkozott meg a teljes meztelenségben”. S a szociális és társadalmi kérdések sem csak azért váltak oly súlyossá, mert „a Horthy-rendszer eddig is az »intézményesített korrupció« melegágya volt: a sikkasztások, panamák még tovább sokasodtak”. Kell-e mondani - s ezt a monográfus is tudja -, mindezekkel együtt is a kérdés sokkal összetettebb, a gazdasági-politikai kérdés szerkezetét és lényegét tekintve sokkal bonyolultabbnak bizonyult. A szociográfiát 93
