Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - K. Tóth László: „Szeretném, ha képeim itthon maradnának” (Beszélgetés Szemadám Györggyel)

elkényeztetettsége. Affektálós, belterjes szalonvilága kezd kialakulni a kortárs, ún. modem képzőművészeti életnek, amelyben a pletykák, a külső attitűdök kimunkálása, egyfajta sznobizmus fontosabb mint maga a mű. A pénz befolyása, a külföldi vásárlók ugyanolyan károsak lehetnek egy művész pályájára, mint amikor régebben a Képcsarnok Vállalathoz kényszerült valaki.- Huszonévesen nevezetes balhékat produkált, majd hirtelen véget vetett ennek. Miért?- Ma happeningnek, performance-nak nevezik az ilyesmit, én akkor műveltem, amikor még élesben ment a játék. A hetvenes évek első felében rájöttem, hogy ez komolytalan. Nem műfaj, hanem esztrádműsor. Nekem egy kép mérhetetlenül többet jelent, mint amikor valaki magára locsolja a festéket és levetkőzve ordít, bár ilyeneket én is csináltam. A különbség csak az, hogy annak idején kőkemény ellenállásra számíthatott az ember, bebörtönözhettek volna ezért, tehát volt értelme provokálni a hatalmat. Becsomagoltunk egy kitömött jávorszarvast, majd „elvesztettük” az utcán, s távolról fotóztuk, amint belügyi tisztek letartóztatják az állatot és elkobozzák. Ezért ugyanügy meghurcolhattak volna bennünket, mint amikor egy nyolcórás zenélést rendeztünk a hármashatár-hegyi francia bányában. Annak idején kevesen vállalkoztak ilyesmire, ma már nincs éle, ki figyel erre oda? Most minden második gyerek ezt csinálja, tanítványaim közül is sokan, s szánalommal nézem, amint a fickó néha a testi épségét is kockáztatja. Nem tartom művészi produkciónak, érdemleges ügynek.- Ma, amikor az értelmiséget megosztja az értelmetlen népies, urbánus viszály, Ön egyik oldalon sem fedezhető föl.- Engem valaha besoroltak a képzőművészek népies kategóriájába, aztán egy idő múlva innen ejtettek. Czakó Gábor barátom felkérésére szívesen írtam a katolikus sajtóba, ugyanakkor teljes meggyőződésemmel vettem részt az SZDSZ-kép- viselők egykori akcióiban, például a SZETA-ban. Helyemet a kommunista rendszer egyértelműen meghatározta, természetesen én is aláírtam a tiltakozó nyilatkozatokat. Amikor Jankovics Marcellról egy monográfiát írtam a Corvinának, kedves szerkesztőnőm próbált finoman rávenni, hogy amíg a munkával nem végzek, ne írjak alá semmit. Evekig vezettem Miskolcon egy középiskolás képzőművészeti tábort, amely nagyon jól ment, de ez lényegtelen szempontnak bizonyult, amikor a takarítónő följelentett minket egy happening miatt. A rendszerváltás óta újra sok meghívást kapok ebből a városból, de közben eltelt nyolc év és mindenki hallgatott. Persze, mindig tudtam, honnan fúj a szél. A KISZ KB egyszer elkövette azt a hibát, hogy engem kért fel - a Petőfi-csarnokban tartandó - tábor vezetésére. Kezdés előtt lemondták, kevés jelentkezőre hivatkozva. Később megtudtam, hogy valaki odatelefonált és kifogásolta a személyemet. Tartottam Szolnokon egy előadássorozatot, s egy idő elteltével nagyon becsületesen közölte a szervező srác, hogy figyelmeztették, nem hívhat meg többé engem. Minden tisztességes ember tisztában volt a helyzettel, hazugság, amit egyesek állítanak, hogy nem vették észre a valóságot. Pontosan tudtak mindent, a Rákosi-rendszeren keresztül a Kádár-féle „konszolidációig”. Én is úgy rendezkedtem be, hogy az életemet hazugságban kell leélnem, nem ma fedezem ezt föl. Egyszer nálunk járt egy társaság, s én szóba- hoztam, hogy orosz gyarmaton élünk. Erre a vendégek ijedten távoztak, hisz társaságban nem lehetett ilyet mondani, mint ahogy böfögni sem illik. Vérünkké vált, egyfajta udvariassággá a hazugság fenntartása. Ezt nagyon rühelltem, s életem legboldogabb pillanatait éltem át, amikor láttam összedőlni ezt a hazugsággépezetet. Itt nem egy rendszert cseréltünk föl, hanem minőségi változás történt. Mindig is azt tartottam tisztességesnek, hogy az ember kiálljon a megvertekért, elnyomottakért, szegényekért, s ez nem csak elméleti etika, keresztény vallás, ha85