Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Műhelyek és műhelygondok (Domokos Mátyás műsora)

mondanék hogy nem szervült ez a dolog. Más kérdés, hogy könnyedén meg lehetett nyugtatni a lelkiismereteket, hogy bizonyos határokon túli részirodalmaknak kinevezni egy vagy két képviselőt, akikről részben azt mondtuk, hogy a sajátosságot leginkább kifejezi. Én azonban inkább attól félek, hogy aki leginkább megfelelt a budapesti elvárásnak. Nem ők a hibásak, tehát ezért nem is mondok neveket, ezzel viszont megnyugtattuk önmagunkat, hogy figyelünk rájuk. Nem figyeltünk közben a másik százra. Mondok egy számot: csak Romániából az utóbbi tíz évben körülbelül hatvan író települt át, ezeknek az a furcsasága, hogy nagyjából, majdnem kizárólagosan nem abba az irányzatba tartoznak, ha az irányzatnak nevezünk, amit úgymond sajátosan erdélyinek nevezünk. Most, hogy aztán ők Magyarországon integrálódnak vagy sem, nem tudom, de ismerem a barátaimat, kollégáimat, akik valahol most már se nem erdélyiek, se nem magyarországiak, ellenérzés is van velük szemben, azért, mert nem töltötték be a nekik szintén csak Budapestről elképzelt hivatásukat, mármint helytállni ott és helyben, ugyanakkor átjöttek, és nem felelnek meg annak a sajátosságnak, amit elvárnak tőlük. Én azt hiszem, hogy itt is van, nem is egy, hanem több törésvonal, ami részben a magyarságtudat zavarait jelzi, és mint ilyen, nyilván azt, amit etnocentrizmusnak neveztünk.

Balassa P.: Tökéletesen igaza van Csiki Lászlónak abban, hogy itt nagy mulasztások vannak, és főleg abban, hogy aki Budapesten él, másként, és nem is mindig pontosan lát. De azt hiszem, pozitív változások is vannak, mert az, ahogyan a Titkos fegyverek sikere, ahogyan a Sinistra körzet, ahogyan Szőcs Géza költészete, Bállá Zsófia költészete bekerült az anyaország irodalmi tudatába, az komoly fejlemény. Szerintem van már egyfajta oldódó recepció; vagy Budapest befogadóképessége növekszik, mondjuk így. Különben én sem szeretem ezt en bloc mondani hogy Budapest.

Domokos M.: Fájdalmasan valóságos tünetről beszélt Csiki László, aminek a kialakulásában rengeteg kényszerűség is közrejátszott; bizonyos értelemben még az intellektuális becsület is. A magam részéről például nem mernék kritikai véleményt mondani olyan műveknek az életigazságáról, a realitáshoz való hiteles viszonyáról, amelyeknek születési életkörülményeit sem társadalmi, sem történelmi vonatkozásokban nem érzem a bőrömön. Ezek a körülmények pedig 1919 óta másként alakultak Erdélyben, másként a Felvidéken vagy a Vajdaságban, s ez a történelmi (nem esztétikai természetű!) szétfejlődés is alakította a különböző magyar irodalmakat, formálta arculatukat, s nemcsak a művek felszínén. S ezekkel a meghatározó körülményekkel még egyáltalán nem vetett számot, sem metaforikusán, sem nyílt szóval irodalomtörténet-írásunk. De erről a helyzetről beszélve, éppen a Forrás májusi számában találtam egyetlen, de annál szorongatóbb metaforát a határokon túli magyar irodalmak ontológiai helyzetéről. Balia D. Károly írta a következőket: „Metaforát helyzetünkre? Igen: az éjszaka.” De a magyar irodalom tudatát, figyelmét nem szabad összetéveszteni a magyar irodalomnak a „spenótokat” és a mindenkori célszerű kívánalmakhoz igazodó összefoglalásokat író hivatalosan kinevezett és hatóságilag engedélyezett tudatával. Az érdeklődés és a megértés, a befogadás vágya ennél mindig szélesebb és őszintébb volt, éppen ezért alig, vagy egyáltalán nem kapott megfelelő nyilvánosságot.

Csiki L.: Arról beszélünk tulajdonképpen, hogy az esztétikumot választjuk, és az egész eddigi beszélgetésben nem említettük, hogy egy mű az esztétikai értékével mérhető elsősorban, mindenképpen. Éppen erről beszélhetnénk, hogy mi az esztétikuma a mai, most készülő, élő, forrongó irodalomnak.

Fűzi L.: Erre nincs még válasz; valójában egy új irodalmi rendszer alakult ki, nyilván, hogy ebben a rendszerben mindenkinek, aki egyáltalán érdemes arra,

72

(