Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Műhelyek és műhelygondok (Domokos Mátyás műsora)
meg kell találnia a helyét, és a műveknek is meg kell találniuk a maguk helyét. Az én nagy gondom a lapszerkesztőnek a gondja: az, hogy az irodalom és a társadalom kapcsolata nem létezik. Határainkon túli magyar írókat említettél, hadd mondjak határainkon túli példákat: az Agancsbozótot a legszűkebb literátus közvéleményen kívül befogadta-e egy társadalmi közeg, miközben Szilágyi Istvánnak az előző kötetét befogadta? Történelmi jelentőségű könyvről beszélek: Szabó Zoltán életműsorozata három kötettel megindult, felfigyelt-e rá a legszűkebb szakmán kívül valaki? Sándor Iván esszésorozatát említetted, a szakmán kívül figyelt- e valaki rájuk? Vekerdi László esszéit, odamondogatásait, reflexióit, nagyon rossz szó, lereagálja-e valaki? Ez nagy kérdés. Domokos M.: A Forrás májusi számában egy politológus, Kéri László készít egy „közérzeti gyorsmérlegfélét” (ha szabad így mondanom), s a következőképpen vonja meg a rendszerváltás hangulati mérlegét: „Vannak közöttünk vesztesek éppúgy, mint nyertesek, de méginkább csalódottak.” Nos, én úgy érzem, tapasztalom, hogy ez a három állapotjelző írók, írástudók esetében, akár farizeusok, akár nem, egybeesik. Egyszerre érezheti magát jóformán mindenki győztesnek is (hiszen bekövetkezett valami, aminek az eljövetelében legfeljebb csak úgy hihetett, mint a vallásos ember Isten országának az eljövetelében, vagy a kommunista a kommunizmus megvalósulásában, mert mind a két állapot a történelem végpontját jelentené), ugyanakkor vesztesnek is, mert gyermeteg illúziók (hogy a létező szocializmus évtizedeit követő kétnapos ünnep után egyszerre felébred egy jóléti társadalomban) és a változás folyamatát, szükségszerűségét, erkölcsi, politikai és történelmi indokoltságát hitelesítő, mély emberi remények (az „emberibb világ” vágya) egyszerre nyakazódtak le. Számomra Tandori Dezső megnyilatkozása ad a lapban választ arra a súlyos kérdésre, hogy miből eredhet ez a csalódottságérzés, azokban is, akik nem tartoznak az elmúlt korszak ideológiai vagy más természetű megbű- völtjei közé. „A mű kibillent, mint az idő - írja Tandori Dezső -: nem ó ,maga\ Bármit mondok, mögötte a rontás.” S itt érintkezik, anélkül, hogy hallhatta volna, a mi beszélgetésünket; azzal, amit Sándor Iván mondott Hamlet problémájáról. De mi ez a rontás? A hátsó szándék firtatása: „Mit akar vele vajon? Mire céloz? A dolog mit jelent?” A művek tehát elveszítik létezésüknek az evidenciáját a különböző, rosszhiszemű gyanúsítgatások és inszinuációk kereszttüzében, amit szinte törvényszerűen mindig a politika visz bele az irodalom ügyeibe. A csend, az elhallgatás kényszere pedig akkor lép föl, amikor az író a világ változásainak a hatására rádöbben arra, hogy - Tandori szavával - „az oppozíció még semmire sem diploma! az ellenzékiség még semmire se életlevél!” Tandori ezzel ugyanazt mondja, amit Thomas Mann a Mario és a varázslóval, hogy tudniillik „nem akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet; valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat; valamit nem akarni, tehát a parancsoltat mégis megtenni, talán túl közel van egymáshoz, semhogy a szabadság eszméje ne kerülne közöttük kutyaszorítóba.” Létrejöttek ebben a négy évtizedes nagy tagadásban művek, de a művek legtöbbjén ott van a nyoma ennek a keserves felismerésnek. Jó néhány kortársi művel kapcsolatban el lehet mondani Szabó Lőrinc kifejezésével, hogy „a részleges becsület” jegyében szület(het)tek meg. Ezért amikor Tandori azt írja, hogy: „kerüld: kerül, amibe kerül”, erre is céloz, a mai olvasó pedig, visszatekintve, azt gondolja: hát bizony sokba került, túl sokba... Vekerdi L.: Nem így van ez. Ez is, amit mondtál, Matyi, a részleges igazság jegyében született, habár a teljes becsület jegyében; de először is a magyar irodalom sohasem volt csak írástudók dolga, abban az annyiszor elátkozott negyven esztendőben sem. Azután meg a magyar irodalomnak a „negyven esztendő” egyik nagy 73
