Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Műhelyek és műhelygondok (Domokos Mátyás műsora)

hogy irodalmárok irodalmi szempontjai bekerültek a nagypolitikába, és ezek dilettantizmussá válnak. Most nem is az a problémám néha az írók politikai megnyilatkozásaival, hogy nem értek vele egyet, hanem az, hogy politikailag szakszerűtlen.

Sándor I.: Azokról a lázakról, problémákról, amelyek a magyar identitás fogalomkörén belül jelentkeztek, s amelyekről ugye mindannyian sokat írtunk, nagyon nehéz itt tömören, néhány mondatban beszélni. Mindössze azt említeném, hogy az ezzel kapcsolatos vitákban rengeteg álproblémát látok. Nemcsak az fájdalmas, hogy milyen alacsony szinten, milyen hisztérikusan, milyen kölcsönös ellenfélkereséssel, irtózatos bűnbakkereséssel merülnek fel ezek a problémák, hanem az is, hogy szinte minden színvonaltalan, egyre gyűlölettelibb megszólalás mögött kimutathatóak az igazi kérdésfeltevéseket, a szembenézést nem vállaló, önismeret nélküli, alpári indulatok, álcselekvések. Innen rögtön vissza akarok kapcsolni arra, hogy Domokos Mátyás József Attilát említette. Két gondolatkört érintve is örülök, hogy említetted. Az egyik az, hogy rendet teremteni, a másik az, hogy dolgozni. Ugyanis itt persze először kinek-kinek önmagában kell rendet teremteni, és ez ugye olyan folyamat, amelyre a sorsunk megy rá. Tehát nem seprésre (tavaszira, őszire) vagy ilyesmire gondolok, hanem az életünkre, hogy abban teremtsünk rendet. A másik az, hogy: dolgozni. Aggasztó, hogy nem választunk el egymástól három dolgot. Először itt van a korproblémákra való politikai, szociológiai reflektálás, nem a tudós vagy a politikus, hanem a szépíró részéről. Ez többnyire esszében, lelki meditációban, tanulmányban, kinek-kinek a saját műfajában valósítható meg. Másodszor: az irodalom jelenségeinek a figyelése és elemzése, ami esztétikai, kritikai nézőszög kérdése. És ez más nézőszög. Harmadszor: születik-e szépírói mű, vagy nem? Ez a három szétválasztandó szféra napjainkban elkeserítően összecsúszik. Nem hallunk például mást, mint azt, hogy miért nem írnak az írók a korszakfordulóról, hol a regény, hol a novella. Bocsánatot kérek, hadd jegyezzem meg, mint gyarló szépíró: hát türelem, hogy képzeli a tisztelt olvasó, a tisztelt politikus? Azt hiszi, hogy ez csak úgy megy, hogy itt most azonnal regények szülessenek vagy novellák? A poétikai kérdésekről már nem is beszélve. Hiszen ugye egyáltalán nem valószínű, hogy mondjuk a kosztolányis novella fog újra feltámadni. Ami az esztétikai közelítést illeti... Péterről például aztán igazán nem mondható el, hogy nem kíséri lázas és mély bölcseleti figyelemmel a mai magyar irodalom kérdéseit, s ezzel mások is lehetnek így. Mégis látok itt egy nagy problémát... Matyi egyszer azt mondta nekem, amikor a korszaknaplómban a líra mai időpillanat-reflektálásáról egy észrevételt tettem, hogy igen, ez fontos, ki kellene dolgozni. Persze, hogy ki kellene dolgozni, de az esztétáknak és a kritikusoknak. Átfogóan azt, hogy az új jelenségek mit mutatnak most az irodalomban.

Csíki L.: Engem nyilván életrajzomból eredendően is érdekel a határokon túli magyar irodalmaknak a nem is a befogadása, hanem az integrálása, s ez még nem sikerült az úgynevezett magyar glóbuszon belül sem. Mondok egy példát: akkor kezdtek figyelni a romániai magyar irodalomra, amikor ott végveszélybe került a magyarság. Aztán következett ugyanúgy a kárpátaljai, most éppen a volt jugoszláviai. Tehát sosem az egész, hanem mindig az a rész, ahol éppen probléma van. Ennek nyilván megvannak a politikai stb. okai. Van egy másik vetülete is. Az, hogy mennyire tekintjük a magyar irodalom részének, valóban részének a határokon túli irodalmakat, így merem mondani, hogy külön irodalmakat, és mennyire csak elintézzük azzal, hogy annak egy sajátos árnyalata... Egy egyszerű példával élek: amikor a szokásos névsort felolvassák, és akkor ebbe vagy abba az irányzatba tartoznak X., Y., Z., de nem kerülnek a határokon túliak, ők valamilyen külön kategóriába, külön tálba kerülnek bele, tehát még az automatizmus sem működik. Úgy

71