Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Műhelyek és műhelygondok (Domokos Mátyás műsora)

nevezni, akár metaforikusán, akár metaforák nélkül, hogy mi van az ajtó mögött? Vagy nem látja, s ezt restelli bevallani, inkább az ősi magatartásmintához és recepthez - a farizeussághoz - folyamodik?

Fűzi L.: Azt hiszem, hogy most jutottunk el a leglényegesebb kérdéshez. Oda, ahova a szám elolvasása után is eljuthatunk, ugyanis igazából nem metaforákat tartalmazó írások születtek, hanem szociológiai, politológiai elemzések. Szépírói választ Tandori Dezső adott, nagyon szép és hiteles írói választ erre a kérdésre, de a számnak az egyik legérdekesebb, legfontosabb írása Balassa Péteré volt, aki azt mondta, hogy nem metaforákat kell egyelőre teremteni, hanem a magyar irodalomnak önmagával kell rendbejönnie, tehát az irodalom helyzetéről adott Péter egy látleletet.

Domokos M.: Balassa Péter írása is érintette azt az összefüggést, amelyről Ve- kerdi László beszélt; a nemzet politikai viselkedésének történelmileg motivált-de- terminált problematikáját, és a magyar írástudónak a viszonyát, magatartását „zsákutcás” történelmünk labirintusaiban. Ehhez a kelet-közép-európai történelmi labirintushoz is keresnie kell a szavak emberének egyfajta Ariadné-fonalat, amelynek a mentén kitalálhat a napvilágra. Balassa Péter azt írja, hogy „az et- nocentrikus gondolkodás merevségének a feladása nem a magyarság elárulása, hanem a kontextusban gondolkodás feltétele.” Ez az, amit vagy hetven esztendővel ezelőtt a fiatal József Attila úgy mondott versben, hogy: „magyar vagyok és európai”. Ez a felismerés számunkra mindig mint egy kívánatos szellemi, politikai és történelmi imperatívusz jelenik meg, amit nem tudunk tartósítani, mert hiányzik hozzá az ugródeszka: az ország sikeres modernizációja, amellyel legalább százötven esztendeje birkózunk és szenvedünk pontozásos vagy kétvállas vereséget. Nem farizeus írástudóink különböző receptjeit dolgozták ki ennek a modernizációnak, természetesen stratégiai értelemben is érvénnyel, de ezeket a stratégiákat - a reformkor nagy nemzedékétől: Széchenyitől, Eötvöstől, majd a Nyugat létrehozóitól: Adytól, Babitstól máig - soha nem sikerült a politikai, történelmi gyakorlatba átültetni, megmaradtak magányos és törekvéseik miatt jeges magányra kárhoztatott elmék álmainak és utópiáinak. S most, úgy érzem, ismét e körül a kérdéskör körül van nagy zaj Magyarországon, s ugyanakkor mély hallgatás. Kínos igazságok és kínos provokációk terepe lett ez a nagy nemzeti és társadalmi gond, amelyben a szóértés, mindannyian tapasztaljuk, ellehetetlenült. Gondolom, Balassa Péter sem érintette volna ezt a gondot, ha nem érezné, hogy mekkora torlaszt képez a nyitott ajtó küszöbe - magyarán: a szabadság - előtt ez a megoldatlan történelmi gond.

Balassa P.: Számomra egyszerűen megrendítő tapasztalat, nagyon hosszú ideje az, amit nagyon sokan identitás problémának, vagy identitásválságnak neveznek. Egy vallomással tartozom nektek, nekem nem volt soha identitás problémám és identitás válságom, számomra az, hogy magyar vagyok, és hogy ez egy európai kontektusban van, ez nem okozott problémát, és amikor provokációk vagy kihívások értek, hogy nézzek szembe azzal, hogy mégis van ilyen problémám, akkor szembenéztem és nem találtam, még egy pillanatra Vekerdi László éles fogalmazásához visszakapcsolódva, gyönyörű volt a metaforád, de azért azt gondolom, hogy az írástudóknak egyrésze vált azért farizeussá ebben a változás-sorban is és a mindenkori változás-sorokban, szóval ez nem en block az írástudókra érvényes. Az egy örök problémája azt hiszem a magyar politikának, hogy ezek irodalmi forradalmak voltak. A Hajnóczy, Martinovits, nem is tudom minek nevezzem összeesküvéstől kezdve, ezek irodalmi indíttatású dolgok voltak, és ilyen értelemben ez a 88-89-es változás is egy kicsit anakronisztikusán irodalmi volt, amiről nem tehetett önmagában, mert ez az irodalommal kezdődött, de az már valóban groteszk,

70