Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Műhelyek és műhelygondok (Domokos Mátyás műsora)

Balassa Péter: A magyar irodalom hagyományos, ősi csapdája, hogy politikával, illetőleg a közélettel akarva, akaratlanul, de össze van gabalyodva, és azt hiszem, hogy Sándor Iván barátunknak ez a nagyon szép Hamlet-jelenet elemzése is végeredményben egy politikai tragédiának a végjelenetéről szólt. Két kérdést látok itt. Az egyik, hogyan alakítható ki egy kevés metaforát használó közéleti irodalom, amely különben mindig nagy erőssége volt irodalmunknak, összes fény- és árnyoldalával együtt, attól, amit Csiki László a szerszámok tisztogatásának nevezett. Ez szintén nagyon plasztikus, mert én is örülök annak, hogyha a szerszámok rendben vannak, viszont az is igaz, hogyha csak a szerszámokról szól egy irodalom, vagyis önmagáról, akkor nem igazán méltó a nevezetére.

Csiki L.: Szerintem az irodalom magyarázatokkal foglalkozik, tehát nem elmond egy történetet, hanem elmagyarázza, hogy hogyan kellene elmondani egy történetet, ahelyett, hogy összefogná megfelelő és érvényes metaforákba, elmondja, hogy milyen metaforát kellene most kitalálni.

Ugyanakkor én döntően fontosnak tartom, amit Domokos Mátyás a legelején mondott a csendről és arról, hogy miért hallgat, mikről hallgat az irodalom, mert én most azért is vagyok időnként rosszkedvű, mert a szókimondás ellenkezőjének és a maszatolásnak újabb hullámát érzékelem, mondjuk 89-hez képest.

Vekerdi László: Nekem, mint egyszerű könyvtárosnak, mindez nagyon szép, ám nagyon magas. De ha már egyszer Hamlethez és a szerszámokhoz jutottunk, hadd mondjam el azt a remek kis „metaforát” a múlt század végéről, amikor a vidéki színtársulat Piripócson előadja a Hamletet. Kardjuk éppen nem volt, de hát volt sarkantyús csizmájuk. Úgy hogy a végén aztán a megfelelő helyen, amikor a mérgezett karddal kell szúrni, akkor nem kard következik, hanem rendes falusi veszekedés; a végin szépen fenékbe rúgják Hamletet, és akkor felsüvölt: „Haj, a csiz- mameg volt mérgezve.”

Úgy érzem, hogy mi állandóan ilyen „a csizma meg volt mérgezve” helyzetben működünk és kiabálunk, azonban a vidéki színtársulattal ellentétben (amilyenek csak vagyunk) folyton „világszínvonalon” ágálunk. Mert mi ez az egész magyar politika, el egészen a legfelsőbbtől a falusi „polgármesterekig”, mint „a csizma meg volt mérgezve” klasszikus példája? Az irodalmunkban is ezt a hallatlanul nagyképű viselkedést érzem, nem annyira visszataszítónak, inkább jellegzetesnek; mert a mi irodalmunkat - sajnos - írástudók „készítik”. És ki az írástudó? A magyar nyelv gyönyörűen megmondja: az írástudó a farizeus, és mi a farizeus dolga? Az árulás. Tehát folyamatos, hivatásszerű az írástudók árulása, és ebben nagyon kitűnően kezére játszanak a maga módján szintén áruló, mert hiszen a csizmáját be nem valló politikának. Egy furcsa, fals ördögi kör keletkezik így, amiből most már nagyon nehéz lesz kiszabadulni.

Domokos M.: Nagyon élvezetes, és - sajnos - történetileg sem indokolatlan ez az etimológiai-fenomenológiai fejtegetés, amit Vekerdi László, mindentudó „egyszerű könyvtáros” barátunk elmondott itt nekünk, csak restelljük ezt az igazságot tudomásul venni, mert nem olyan fennkölt, mint irodalmunk metaforakészletének pátoszba mártogatott része. De nem érzitek komikusnak, hogy éppen most, amikor elhatároztuk, hogy beszéljünk bátran, metaforák nélkül, képtelenek vagyunk kikerülni a metaforákat? No de, akár a csizma, akár a sarkantyú, akár a kard hegye van megmérgezve, érzésem szerint még valamivel szembe kell(ene) néznünk, hogy teljes legyen a helyzet komikuma. Csiki László költőhöz méltó - egyszerre szemléletes és pontos - metaforát használva, kijelentette, hogy irodalmunkban jelenleg álkulcsreszelgetés folyik. De hátha nyitva van az ajtó, s mi, valamilyen oknál fogva félünk belépni ezen a nyitott ajtón? Mi az, hogy a „többi néma csönd” a kilencvenes évek elején? Mi van az ajtó mögött? S miért nem próbálja meg az írástudó meg69