Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Műhelyek és műhelygondok (Domokos Mátyás műsora)

próbált válaszolni, és most májusban közreadtuk ezt a számot, de más árnyalattal, és szeptemberben is egy ilyen jellegű kérdésre próbálunk válaszolni, amikor Németh László egyedül írt folyóiratának, a Tanúnak a 60. évfordulójára emlékezünk, és akkor azt a kérdést próbáljuk majd megválaszolni, hogy civilizációnk milyen helyzetbe került a századvégen. Tehát ez az a háttér, ami a lapot a kérdés feltételére késztette.

Domokos M.: Meg gondolom, az irodalom helyzete...

Fűzi L.: És az irodalom helyzete is. Tulajdonképpen nem Petrinek ebből a verséből indultunk, egy másik verséből, ahol szó szerint, direkt módon kérdezi: „Mi ez?” Mi ez, erre próbáltunk választ adni.

Domokos M.: Azt hiszem, hogy ez a kérdés teljes szélességében nyilván megválaszolhatatlan, de ad elegendő kérdést a mi szűkebb szakmánk, amelyben élünk: maga az irodalom, tehát az irodalom helyzete, közérzete. S úgy gondolom, nemcsak azzal, amiről beszél, hanem azzal is, amiről hallgat, és ahogyan hallgat.

Sándor Iván: Visszatérek még az indító kérdéshez. Azt mondtad Matyi, amikor arról beszéltünk, hogy itt találkozni fogunk, hogy Metaforák nélkül beszéljünk a helyzetünkről. Nem tudom ilyen egyszerűen átugrani azt a problémát, hogy mitől van divatja a metaforának, mert azért ez egy kultúrhistóriailag, történetileg is egy hosszabban elővezethető probléma. Hogy tréfálkozzunk egy kicsit a közös nyomorúságunkon, megpróbálok röviden összefoglalni a problémáról egy metaforát. A Hamletre gondolok. Hamlet valójában köztudottan és okkal szinte mindvégig metaforákban beszél mindenkivel, még Horatióval is. Ahogy halad előre a történet, lassan bomlik le ez a beszédmód, és amikor kimondja:, A többi néma csend”, akkor valami véget ér. A csend zárja le ezt a metaforikus beszédmódot, s így ad üzenetet Horatiónak, hogy számoljon majd be mindenről. És mi történik? A csendbe sűrűsödik mindaz, ami a korprobléma volt, ami indokolja, hogy miért metaforákban kellett beszélni. Kérdezhetjük, legalábbis engem izgat: mi az új probléma akkor, amikor már nyilvánvaló, hogy nem metaforában kell beszélni? Szerintem a Hamlet zárójelenete kettős magyarázatot ad erre. Az egyik az, hogy megjelenik For- tinbras, és mindarra, amit Horatio majd mond, vagy el akar mondani, azt feleli: hol az a látvány? Őt csak a felszín érdekli. Tehát, amikor elérkezik egy olyan történelmi vagy kultúrhistóriai pillanat, amikor végre nem metaforákban lehet és kell beszélni, akkor szembetalálkozunk azzal, hogy nem arra van igény, hogy maga az igazi történet elevenedjék meg, hanem mindössze arra, hogy mi van a felszínen, hol az a látvány? Hát ez a helyzet ma is. Még ennél is szorítóbb számomra az, hogy mikor Horatio elkezd beszélni, gondoljunk csak vissza, hogy miket mond. Tulajdonképpen semmilyen új fogalmat, új tényt, új megvilágítást nem ad. Olyasmikről beszél, hogy most véres történetet mond el kivégzésről, füstbe ment tervekről, „természettelen dolgokról” számol be. Vagyis képtelen fölbontani a metaforákat, és a lényegig eljutni, a „kizökkent idő” valóságáig. A kérdés az: miképpen lehet megszólalni, amikor már nem metaforákban beszélünk?

Csíki László: Kapcsolódnék Sándor Iván gondolatához. Szintén egy metaforával úgy fogalmaztam, hogy jelenlegi irodalmunkban a szerszámok tisztogatása folyik a használata helyett. Tehát most már technikai tökélyre vittünk egy sereg dolgot, mint hogyha nagy álkulcsreszelés folyna, csak éppen nem tudjuk kinyitni vele azt a nagy vasajtót. Mindenféle kulcsunk van most már, egyik szebb és jobb, mint a másik, az író azonban az irodalom, az irodalom technikájával van többnyire elfoglalva, és nem azzal, amit az irodalom jelent. Ennek persze rengeteg oka lehet, közérzeti, társadalompolitikai stb., de azt hiszem, hogy valamilyen előzetes fázisba kerültünk, ha csak nem hiátus ez.

68