Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Sándor Iván: Az integritás kalandjának utolsó szakasza (A Bánk bán ötödik felvonása)

dúl le, nemcsak sír alattvalói előtt, de - mint az Udvaraiktól halljuk - arra máris talált időt, hogy Myska bánt „Zelegh jószágával” megjutalmazza, valamint azt is fontosnak tartja, hogy „tenyerével eltakarja” könnyes szemét: „Nem úgy van. / Csak víz

Endre, bár bizonyára mindenről tájékoztatták, mégis mindenről tájékozatlan, ami nem meglepő, hiszen akik tájékoztathatták, maguk is tájékozatlanok. „0 hibás; hiszen / Máskép nem ölte volna meg magyar” - mondja Gertrudisról, ám rögtön utána: „Minden tökéletességgel ruházta / Fel őtet a természet, - benne csak / A halhatatlanság hibáza: itt / Kétségbe lévén, azt irigyelétek.”

Láttuk: Endre nemcsak afelől tájékozatlan és abban bizonytalan, ami visszaérkezése előtt történt, azt sem tudja, hogy miközben a Királyné ravatalánál áll, mi történik körülötte a palotán kívül. Pedig Bánk bán házát már felgyújtották („Tüzet hánytak mindenfelé. / Nagyúr rokonjait a lángok közé / Szórták -”); Petur házára is rátörtek már „ismét és nevedben” (mondja Bánk a Királynak). Folyik a megtorlás, amiről Endre mit sem tud, s a hírre („Még azt akarják, hogy kivessem itt / A kedvesért való fájdalmat / Szívemből és egy pártosan keseregjek! - ”): „...Endre! - szólítja meg önmagát -, Te Gyenge Endre! (Egy kardot kap.) Magyarok! Második / Endrét tehát lássátok vívni meg - / Holt hitvesének jónevére”. Nem sokkal később viszont: „Magyarok! előbb mintsem magyar hazánk - Előbb esett el méltán a királyné!”

Mi az oka ezeknek a (és másféle) nagyon gyors hangulat-, illetve álláspont-változásainak? Kétségtelen, hogy a tájékozatlanság, a bizonytalanság, a megrázkódtatás. De: Endre retorikája mögött észre kell vennünk a céltudatosságot. Ahogy az ötödik felvonás előrehalad, egyre világosabb lesz, hogy Endre siet; Endre fél. Ezek nyomós okok. Ha nem lennének ilyen súlyos indítékai, az olyannyira árnyat vetne alakjára, hogy bábként kellene kezeim őt. De miért siet? Vissza kell térnie mielőbb Halicsba. Amit ott elkezdett, be kell fejeznie, nem szólva arról, hogy a hadjáratot - különböző irányokba - tovább kell vinnie. És mitől fél? A félelem, ami eltölti, kettős. Fél a felbolydult helyzettől, és fél az ítélkezéstől. Az „első” félelem arra enged következtetni, hogy azért mégsem olyan tájékozatlan, s a tanácstalanságban, amit magára ölt, elég sok a szerepjátszás, amit viselkedésének egész koreográfiája is megmutat. Mikhál és Simom vádló szavaira „magában küszködve” mondja: „Utálatos beszédek! lopjatok / Csak a szememből minden könnyeket / Ki, melyek oly édesen törlik a / Fájdalmamat szívemből el. Miért / Kell félelemnek a bánat / helyére férkezni?” Hangsúlyos, hogy a szerzői instrukció szerint ezeket a szavakat mintegy magának, takartan mondja. A könnyeit megmutatta mindenkinek, a félelmét - a Helyzet láttán - már csak önmagának. Ez céltudatosságot mutat. A szituáció átlátását. Szinte már színjátszást.

Még inkább azon a ponton, amely Endre útjának nagy fordulója. Részletes értelmezést kíván a Király utlolsó monológja - amely a záró sorok előtt hangzik el. Az egész dráma végső alakulása szempontjából centrális monológ ez. Figyelemre méltó nem csak az, amit mond, az is, hogy - miként az instrukció utal rá — mit hogyan mond. Mit mond? Mindenekelőtt a magasabb erőre ruházza saját döntését. Mintegy kitér valami elől, miközben véghez visz valamit: „... kivetted a kezemből / Pálcámat; - én imádlak!” - mondja fent, az őt vezérlőhöz (Istenhez) fordulva. „így magam / Büntetni nem tudtam -”; vagyis az általános megbékélés-megbocsátás döntését nem önmaga tetteként vállalja el, hanem a felsőbb sugallat végrehajtásaként. Istenre ruházza át a döntést, s ezzel támadhatatlanná teszi.

Következik a sort megtörő szerzői utasítás: magában. A teljes sor: „Büntetni nem tudtam - (magában) nem mertem is.”

53