Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Sándor Iván: Az integritás kalandjának utolsó szakasza (A Bánk bán ötödik felvonása)

dórja, hogy az önmaga elé tűzött cél meghaladta erejét. Minden akadályozza, ami éri őt, integritásának megvalósítását (s a megvalósítással önmagának a haza szolgálatára való alkalmassá formálását). Abban a világban nincs út arra, amerre ő elindult; az integritásvágy attribútuma az ember számára a zsákutcába jutás. Minden hamis. („... minden e szerént tehát hamis / S megcsal, - keresse bár az ember a - / Hol akarja - legtisztábbnak mutassa / Magát, de egyben mégis mocskos az.”)

Bánk beszorul - beszorítják - abba a létsávba, amely csak egyén és hatalom (társadalom) viszonylatát ismeri. Ez szűk (korlátozott) hely a számára, énje felmorzsolódik. Az ötödik felvonás végére teljesen magára marad, kizáródik-kizárja magát a világból. Melinda meghalt, Petur meghalt, Gertrudis meghalt, Biberach meghalt. A Király ellene fordult. Az udvar - Myska, Solom, Izidora, udvornikok - ellene fordult. Tiborénak vissza kellett húzódnia Bánk mozgásterének megszűntével. Mikhál és Simon az újabb bújdosásra, a további emigrációra készül. Viszik (hogy rejtsék) Bánk fiát is. Említettük már: Bánk magánya a drámairodalom legnagyobb magánya; említettük már: Oedipusnak ott vannak az istenek, Hamletnek ott van Horatio, Vladimirnak Estragon. Bánknak csak Melinda holtteste marad. (Utolsó mondata: „Engedd meg illendően eltemettetnem.”) Oedipust Antigoné vezeti tovább („Vak aggastyánnak lánya, mondd, Antigoné, / mely tájra értünk...?), Bánk gyermekét Mikhál és Simon menekítik el. Történetét senki sekinek tovább nem adja (nincs Horatiója); megoldásra-megváltásra nem számít (Godotja nem érkezik).

Végső helyzete: a semmi. O mondja ki: „Vég semmiség az én ítéletem Ez a semmi az ó létállapota, s egyben a dráma végső világállapota. Mindenki, aki Bánk „köréhez” és Gertrudis „köréhez” (Arany János beszél így róluk) tartozik, meghal, leépül, menekül, eltűnik az ötödik felvonás végjátékában. Egyszerre valósul meg a magyar irodalomban egyedülállóan megelőlegezett modemitás és az egyedüál- lóan megelőlegezett finitizmus. Heidegger és Prohászka. A végső idegenség a létben és a végső magára maradás a bújdosásban. Van azonban Bánknak a „köréhez” tartozókkal és a többiekkel szemben kiharcolt többlété, s ez (újra csak) az ötödik felvonásnak mint drámai kifejletnek az élménye. Valamit azért megőriz a fölmor- zsoltatásban. Bánk egész irodalmunk egyik első - sokáig egyedülálló - alakja, aki előtt megjelenik saját önképe, mint felismerés. Szembe tud nézni önmagával. Az önfelismerés is attribútuma az alaknak, a gesztus is a műnek. Bánk drámájának különös sajátossága, hogy felismeri, miben (miért) bukott meg, nemcsak a világ szemében, hanem önmaga mértéke szerint is.

A későbbi pszichológiai dráma eszköztárába illő folyamatban megy végbe ez, el- ütően a mű cselekmény-dramaturgiában kifejeződő megoldásaitól. Persze nem annyira, mint amennyire legtöbb magyarázóját megoldhatatlan értelmezési feladat elé állította az, hogy Bánk elnémulva fogadja az újabb és újabb csapásokat, és miközben „oszlopként áll”, valójában (belül) zuhan. Sokan azért fogadták megértéssel az ötödik felvonás első részét, mert ott Bánkot méltósága teljében látják. Pedig a méltóságot az összeroppanás, az elnémulás és a zuhanás (ama mitikus kő- görgetés visszaútja) sem nélkülözi. A méltóság itt a - kivételes - önfelismerési folyamat, amely két záró-monológjában (az „0, hogy néked is csak egy / Volt életed...” és „Az én siket fájdalmaimra...” kezdetűben) fejeződik ki. A belső önfelismerést kifejező szavakban tehát, és nem a cselekményben. Nem tett történik meg; ami végbemegy: néma kivérzés. A lényeginek a belső színtérre való visszaszorulását fejezi ki, hogy más a dráma kezdetének éjjeli világa, és a dráma végének éjjeli világa. Ott minden feszült, mozgásban van, lázas, kirobbanó; itt minden statikus, elnémuló, megszüntető. Ott fölgyorsultak az események, itt minden lelassul, meg51