Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Herceg János: Bácskai múzeum
Ezt a Jugovicot, aki a zombori kis szerb templom pópájának fia volt, s Pesten szerzett doktori címet, osztrákbarátnak tekinti a szerb történetírás. Mint a szerb kormány tagja, el akarta téríteni Karagyorgyét az oroszoktól. Esztendőkön át közvetített a fejedelem és a Monarchia között, miközben megvetette a főiskola alapjait és számos művelődési intézményt szervezett. De volt valami, ami arra engedett következtetni, hogy talán nem is Béccsel, hanem a magyarokkal szeretett volna szorosabb szövetséget. S talán a nevét is azért változtatta meg - Savic Jovanról Ivan Jugovicra -, mert az osztrák rendőrségtől kellett tartania. Ki tudja, miért! Talán a magyar jakobinusokkal állt kapcsolatban. És egyáltalán, próbáltak már valahol is különbséget tenni osztrákok és magyarok között a Habsburgok uralma alatt? E sorok írója valamilyen ködös elképzelést követve indult volna el Ivan Ju- govic után, nagyon fogyatékos történelmi ismeretekkel, hiányos műveltséggel, tisztán a lelkesedéstől fűtve, de egykori tanára lehűtötte:- Bérenc volt! A prékóiak embere! * * * Utolsó vitám dr. Grbával, a korábbi polgármesterrel volt, amikor a városi könyvtárat is ki akartuk költöztetni abból a piros téglás neobizánci épületből, amelyet 1941-ig a szokolisták otthonának neveztek. Ott kapott helyet a könyvtár lenn a földszinten, még 1927-ben, amikor a palota oktogonális műtornyával és álkupoláival elkészült. A kiköltözés gondolatának felmerülése idején, már nem atlétatrikós fiűk és piros fityulás kékszoknyás, fehérblúzos tornászlányok álltak fel négyes sorokban az előcsarnok mögötti nagyteremben, hogy aztán, amikor kinyílt előttük a kapu, mindjárt rázendítsenek a dalra: Boj se bije, bize... De akkor is meneteltek, s ha mindjárt lányok nélkül is, amitől persze sokkal komorabb lett az összkép, s akkor is énekeltek harsányan, torkuk szakadtából, akkor is vezényszóra természetesen, csak éppen más nyelven és más dalt: Elől megy a hadnagy, aki vezet... Nem tudom, korábban hogy volt. De az én időmben ez a hadnagy, vagy mi volt, a visszhangos előcsarnokban állt, és ordított: egy, kettő, egy, kettő! Bal, jobb! Könyvvel a hónuk alatt, az olvasók az előcsarnok valamelyik oldalajtaján, feltehetőleg nem élvezték éppen kivétel nélkül a fülsiketítő kórust, amelyből a mutáló kamaszok kappanhangja élesen kivált, s talán a megjegyzéseket, a pisszegést, s az elismerő füttyentést se, ha tényleg valamilyen cukibaba talált bejönni éppen akkor könyvet cserélni, amikor még nem gyújtottak nótára.- Csalódtam magában! - mondta paprikapirosan és elkezdett idegesen fér és alá rohanni a könyvállványok utcájában, talán még sétabotját is megforgatva egypárszor a levegőben, amit csak olyankor tett, amikor vagy kackiás kedvében volt, vagy nagyon haragudott. - Nem gondolja, hogy ezért egyszer felelni kell? Maga fittyet hány a palota alapokmányára. „Könyv és ifjúság!” E jelszó jegyében hagyták jóvá annak idején az építkezést. Elképesztő volt! Rejtett pacifista hajlamaim ugyancsak elég árulkodóan szó; laltak meg ebben az elhatározásban, s már ezt is helyeselnie kellett volna. Ő azonban, mint a törvényesség korlátlan tisztelője próbálta leleplezni a nosztalgiáját ama tornászlányok után, akikkel ki tudja, mi lett azóta már. 31
