Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Herceg János: Bácskai múzeum
- Miért ne? - mondta mosolyogva, és legényesen simított egyet a bajuszká- ján, amikor barátunk közölte vele, milyen képtelen ötleteim vannak. - Valamiből ezután is meg kell élni! És én se leszek többé a vasúton távirdász. Kizárólag derűs, biztató, napsugaras elképzeléseink voltak az eljövendő békeidőkről. Talán azért, mert folyton félni kellett valamitől. Mindenekelőtt attól, hogy elviszik az embert, még mielőtt vége lesz a háborúnak. Hogy azonban utána édeni állapotok következnek, abban egyikünk sem kételkedett. S minél hangosabb volt körülöttünk a fasiszta propaganda kolhozról és közös kondér- ról, bennünk annál hangosabban harsogott az ellenkezője. A korlátlan emberi szabadságról, a figyelemről, megbecsülésről és szeretetről, amelyben az új világ polgárai részesítik majd egymást. És a jólétről, természetesen, amely általános lesz. Ez a realitásokat figyelmen kívül hagyó, túlzásoktól sem visszariadó ellenméreg dolgozott bennünk. És nemcsak bennünk. Egész Európa valamirevaló fiatalságában ott lobogott ez a lehetőségekkel nem számoló hit, minthogy vannak az emberiség történetében romantikus korszakok, amelyeken óhatatlanul át kell esni, mint a pubertáson, mielőtt felnőtt lesz az ember. A gyanútlan optimizmus, a feltétlen bizalom mesevilággá varázsolta előttünk a jövőt, mintegy válaszként a közvetlen közelünkben tomboló borzalmakra. Nem a „legyen vége már” mindenáron való békéje volt ez, hanem az eljövendő új világnak álmokból szőtt ígérete, ahol minden nagy és szép emberi eszményt, Jézus Krisztustól kezdve mártírokon és forradalmárokon át költők és váteszek hosszú soráig valóra váltanak majd. Most látom, még elmondani se lehet dagály és szólamok nélkül!- Az ördög megy el beamternek, amikor életjáradékot folyósítanak írónak és művésznek, csak dolgozzék! - Ezt az idősebb festő mondta, pontos értesüléseit számszerűleg is alátámasztva, Párizsból még, ahol Aragon felesége, Elsa Triolet tájékoztatta a művészvilágot. - Ruha kell vagy cipő? Csak bemész az állami áruházba, aláírsz egy átvételi elismervényt, s már viheted is.- És azt festesz, amit akarsz? - kérdezte a másik, mert neki mindig is ez volt az álma. Nem mintha nem hitt volna a kecsegtető kilátásokban, hanem inkább, hogy azokat még egyszer s még határozottabban hallja.- Persze, hogy azt - mondta a másik, kicsit azért halkabban már, s gyanakodva hozzátette: - Mért nem festhetnéd azt, amit akarsz? Vagy azt hiszed, majd jön egy bizottság, és kijelöli neked a témát. Különben minden hülye tudja, hogy nincs rossz téma, csak rossz festő van! Ez közhely volt, s már azért sem illett vitába szállni vele. Én viszont néha kicsit röstelltem, hogy az álmok szertelenségében ilyen óvatos duhaj vagyok, s a származás előnyeivel is számolok, tisztán korábbi kisebbségi tapasztalatok beidegzettsége folytán.- Nemhogy én nem leszek igazgató, de te is kimászol majd abból az egér- szagú könyvtárból! - biztatott a barátom. - Nem is tudom, hogy; lehet ott éveken át ülni azért a rongy fizetésért! Gyere ki, öregem, az életbe! írj! Most majd himnusszal köszöntheted te is az új világot! Mert ő valóban nemsokára himnuszokat festett, lobogó zászlókkal, felvonulók tömegével, széles pátosszal, barokkos lobogással. De oly természetes lelkesedéssel, mintha nem ő választotta volna a témát, hanem a téma őt. Ez azonban később volt. Addig még sok mindenen kellett keresztülmenni. És én nem másztam ki a könyvtárból, hanem mind mélyebbre merültem olyan 26
