Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Kabdebó Tamás: Minden út (még a hatvanas években is a Dunába visz) (elbeszélés)

Miska civilben volt, széles hátán fehér nyloning feszült, kezében három piros rózsa jegyesének; Iluska fodrot varrt éppen fehér blúzának ujjára, gallérjára. Elvette a rózsákat, mosolygott, Miska előrenyújtott virsli szája helyett kerek képe közepébe rebbentette a köszönő csókot. A fizikai kontaktus, mint mindég, most is belibbentette emlékeiből Szendrő József délceg alakját, kiért kislánykora óta rajongott, epedett, s ki ezt soha nem tudta, vagy ha tudta, észrevenni nem akarta. Soványságában is formás leányteste csinosságra, nyal- kaságra, ügyességre, dolgos készségre áhítozott, tudatalatt és tudatosan is, nem ilyen gombócra, hetedhét húshegyre, mint ez a Pallér Miska. Ám de, amikor itthon volt, már másé volt, aztán elment, mint egy vágtató álom, mintha itthon sem lett volna soha.

Ilona azóta számtalanszor meghányta-vetette életét: otthon, vasalás közben, az iskolai szünetekben, Margitkával a kispadon ülve, anyjával vasárnap délelőtt a miséről hazafelé jövet. (Pesti vakációkon, amikor azon morfondírozott, elmenjen-e hazulról végleg.) Miska kéznél volt. Hetykesége eltűnt, meg- juhászodott, s bár illedelmes mivoltában sem volt kívánatos személy, mégis kenyérkereső férfi volt, fiatal volt, és a jelek szerint kezelhetőnek bizonyult. Rajta múlott, hogy rajta felejtse a szemét egy búcsúban, hogy a legény meg- szerelmesedjék, csak a két kezét kellett átengednie egyszer-másszor, hogy aztán pulikutya módjára kövesse intelmeit, s egy esti séta utáni csók elég volt ahhoz, hogy a fiú {ez kedves volt, régimódias, mosolygott magában Iluska) féltérdre ereszkedve megkérje a kezét. Iluska nem olvasta Bemard Shaw aforizmáit, feminista sem volt, de érezte, hogy a nő választja ki a férfit, aki majdan ki fogja választani őt - habár, ami az ő választását illette, ez merő kompromisszum vala. A jövő tűrhető elrendezgetése.

A bökösdi stégre tervezett mostani ultiparti, amolyan elő-legénybúcsúnak számított, hisz megvoltak már a karikagyűrűk, Pallér őrmester és Igrity Ilona szombati zálogai, melyeknek váltása után Miskát immáron kettős szolgálat várja: őriznie kell a Mohács-Batina határt, és menyasszonya minden szavát, kívánságát.

A katonai motorcsónak repült, hamar fólértek Sükösd magasságában a dunai stéghez, ahol a bodrosfejű Tibor koma, lábát a vízbe lógatva, félig telt üvegből szopogatta a szekszárdi vöröset. A bódében odaszögelt fapadok voltak, egy lerögzített négyszögletes faasztal, azon egy kendőben kerek cipó, s a szögön lógva fél vég szalonna, mely megizzadt ott a meleg nyári estén, és olvadó testét vaskos zsírcseppekben csepegtette a padlóra. Mautner tökei zsírosak lettek így, az evők keze által, de ez senkit nem zavart, nem volt egy negyedik sem, hogy kopogjon, csupán a stég alatt kopogtak a bikfic hullámok. Mert mintái sötétebb lett, antól inkább fútt a szél.

Nem babra, forintos alapon ment a játék. Ha meggondoljuk, hogy egy megcsinált makkulti árából egy vasárnap délutáni cukrászdázás kikerülhet Ilus- kával, a mohácsi főutca sarkán, akkor egy terített betliért két kakast vagy egy szopósmalacot lehetett volna venni. „Nincs mondásom, azt is halkan mondom”, motyogta Miska, akit a jegyesség közelsége óvatos duhajjá tett. „zöld a kukorica!” - rikkantott Vártavi Tibor, és izzadtan szorongatta zöld hetesét. Nagyot ivott a mondásra, ezúttal pohárból. Igric mosolygott a bajusza alatt. Óvatosan fölemelte a talont, gondolkozott, majd lemorzsolva a balkezéből, talonba tette a piros fölsőt és királyt. „Betli.”

14