Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Kabdebó Tamás: Minden út (még a hatvanas években is a Dunába visz) (elbeszélés)

Miska inkább szeretett, mint tudott kártyázni, Tibornak a játék ok volt a barátkozásra, az ivásra. „Első vér”, jegyezte meg Miska, amikor Igric beseperte az alumínium forintosokat. „Igyunk!”, javasolta Vártavi. „Egyébként is: első nyerés, kutya vesztés!” Igric bólintott. Vágott a szalonnából, a kenyérből, vörösborral lecsúsztatta a falatokat. „Na kizöldültem!” - vigyorgott később a Kisz-titkár. „Zöld a remény, mert nincs kalap a fején!” - mordult föl Miska. „De nekem makkra a pipám! Negyvenszáz ulti!” Négy ásszal az nem volt kunszt. „Nocsak vigyázz, koma” - vigyorgott egyre részegebben Vártavi - „akinek ilyen szerencséje van a kártyában...” Igric, mintegy véletlenül, belerúgott az asztal alatt. Az fólszisszent, hátradőlt, lesodort egy tele poharat, minek vére kiömlött, üvegteste összetört. A cserepeket összesöpörték, az ultit újrakezdték. Miska dudorászni kezdett, esze a nóta dallamára annak szövegvidékéhez kalandozott: „Kő a szitába, asszony az ágyba’, fekszik hosszába’ - azért fekszik hosszába’, hogy jobban férjek hozzája, kő a szitába...”

„Húsz száz”, rikkantott Vártavi.

„Magas ez nekem, mint kacsának az eper” - dörmögte felocsúdva Pallér Miska.

„Miből?” kérdezte Igric.

„A színe tök.”

„Fejedre ütök.”

„Na, lássuk a medvét!”

„Tökibe magyar!”

Az ulti meglett, a húsz száz elveszett. A játék hullámzott, kint, a felerősödő szélben a Duna vize egyre jobban. „Aki ezt nyeri, az az olimpiai bajnok” szólt Igric vidáman, mert nyerésben volt, vastagon. „Milimpiai?” pislogott Tibor, és kezén az arany megcsillant a lámpafényben. „Egy-két nap és kezdődik az olimpiász. Ezt megünnepeljük. Minden játszma duplán számít, aki nyer, az a bajnok.”

A butéliák kiürültek, Vártavi Tibor túl részeg volt ahhoz, hogy motorjára üljön és hazahajtson. „Elalhatsz nálunk” - brummogta Miska. Beleültek a motorcsónakba, Miska bivaly lábával elrúgta a vízi alkotmányt a parttól és berántotta a motort. Berántotta volna. Nem indult. Beljebb sodródtak. Nekitérdelt, háttal két társának. Rángatta újra. A szél zúgását túlböfógte Tibor, ki az ingadozó csónak szélébe kapaszkodva kihajolt, hogy könnyítsen magán. Egy rosszkor jött hullámlökés kibillentette az öklendezőt, bele a hűvös Dunába. Miska ijedten fordult hátra a nagy loccsanásra. Igric fólkacagott: „Majd kiúszik.”

„Ki ám, de nem tud úszni!” -, rikoltott rémülten Pallér Mihály. A következő pillanatban már ketten ugrottak az elmerült harmadik után. A víz sodorta őket lefelé, a halovány holdvilág megvilágította a tarajos habokat, s az egy pillanatra, fuldokolva, kapálódzva felmerülő Vártavi Tibor fejét. Utána vetették magukat a süllyedő, sodródó férfitestnek, Miska elkapta libegő fehér ingének szegélyét, de egy, a Fel-Dunáról érkező hullám szájbacsapta, ivott, köhögött, és a fuldokló kisiklott keze közül, el- és alásodródott. Igric már rég lerúgta tulajdon cipőjét, bukott, bukdácsolt az öt-hatméteres fenékig, mint a kacsa, kövekre, vízzel telt tuskókra lelt, az ultipartnerra nem. Múltak a percek, süvöltött a szél, tépte a partmenti bokrokat, az elhagyott motorcsónak viharverten

15