Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 12. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve VIII. (Borbély Szilárd: A bábu arca; Csontos János: Menekült iratok; Darvasi László: Horger Antal Párizsban, A Portugálok; Fazekas Katalin: A Város kapui felé; Gál Ferenc: A kert, a város és a tenger; Kántor Zsolt: Aggályok; Kun Árpád: Bál; Lackfi János: Magam; Léka Géza: Amíg a szó megtalál; Medgyesi Gabriella: Párhuzamosok hullóban; Méhes Károly: Szombat délután; Novák Béla Dénes: Utolsó aperitif; Pálinkás István: Követ hoztam; Parcsami Gábor: Gyermekcsontok, zanzánia; Payer Imre: Létbesurranó; Térey János: Szétszóratás, A természetes arrogancia)
nyugalmát idézve ezzel is. Nem szenvedélymentesség ez, de visszafogottság, azé, akinek van kertje, városa és tengere. (Cserépfalvi, 1991) Kántor Zsolt: Aggályok Neoavantgárd iskolázottsági! költő volna Kántor Zsolt? Nem hiszem. Viszonylag kései első kötete sokkal inkább mutatja a klasszikus avantgárd irányzatok szellemiségének hatását, általában a két világháború közötti magyar líra ma is termékenyítő erejét. Igazából e versek kerülnek mindenféle szélsőséget, s leginkább talán József Attilának azzal a törekvésével rokoníthatóak, amellyel ő egymás mellé helyezett expresszionista, szürrealista és népies elemeket, a társadalmi érdekű lét és költészet valamiféle vágyát, valamint a nyílt és kendőzetlen személyességet, vallomásosságot. Voltaképpen igencsak „hagyományos” versek ezek, de rokonszenvesen azok. Hiszen a tendenciák nem másolatként ismétlődnek, a változatok újszerűek, s a nyolcvanas években felnőtté váló ember világát mutatják. Azét, aki bevallja: „Azt hittem, megváltanak a versek.” (Füves táj: öröm a gyermekben), aki mindannyiunkat felszólít: „a lényegtelent hagyd el az életedből!” (Hullámok), s aki így értékeli önmagát: „Nem vagyok tűz, se fokozatos lehűlés, / elégedetlen vagyok.” (Édes idői). Nem annyira az érzékiség, mint inkább az érzelmesség verseit olvashatjuk, s leginkább ebben kötődik a posztmodernnek nevezett korhoz az Aggályok költője. Ez az érzelmesség azonban nem kimódolt, nem szerepszerű, hanem természetes, a lét érzékelésének és értelmezésének módja. Gyakori motívum a maszk, e magatartást mégsem érezzük annak. Ilyenféle képek tudják ezt átsugározni: „tavaszodik szüntelenül / mióta velem vagy. a rügyek szét- / robbannak percenként bennem / és tele vagyok szirmokkal éjjelente” (A Hold éve), vagy „két boldogság között nincs / indigó” (sharp op. 90.). S az érzelmesség hatja át a versek Isten-képzetét is: „és mit álmodnál rólam istenem istenem ha megtudnád / hogy amikor alszol addig én bemászok a szádba / és letérdepelek a torkodban” (Az orális cápa). (Magvető, 1992) Kun Árpád: Bál A kötet záróciklusa, az Ilion megjelent már önálló füzetben, de alig terjesztették, így a mostani tekinthető az igazi első kötetnek. A Trója-történet lírai rekonstrukciója nem a történelmi vagy klasszika-filológiai érdeklődésnek volt elsősorban köszönhető, ugyanis Kun Árpád számára „A történelem gigászok harca volt, vagy mint egy ősvilági fennsík, ahol a magas fűben hatalmas hüllők és emlősök küzdenek életre-halálra. (...) Nagyapáink a másvilágon születtek, mi már a földön, a földön, amely mindennapi kenyerünket adta.” (Történelem). Az ilyenfajta történelemszemlélet feloldódik szinte a természetszemléletben, a kettő egylényegűvé válik, s az ember egyiknek sem ura, nem is igazán alakítója, legfeljebb csak annyiban, amennyiben része a nagyobb egésznek. Erre utal, erre szólít fel szinte a kötetet indító mottóvers: „Ne nézz farkasszemet a természettel”, s a végkövetkeztetés: „Tekinteted mélyén nem látvány hullámzik, / csak homok pereg, száraz szemcséi / az idő és tárgy nélküli ámulatnak.” Az ember ilyen ámulatra természetesen képtelen, a tárgy és az idő valamiképpen mindenben jelen van, mégis egy „megszabadulási” tendencia érvényesül e versekben, amelyek egy olyan összefüg106
