Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 12. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve VIII. (Borbély Szilárd: A bábu arca; Csontos János: Menekült iratok; Darvasi László: Horger Antal Párizsban, A Portugálok; Fazekas Katalin: A Város kapui felé; Gál Ferenc: A kert, a város és a tenger; Kántor Zsolt: Aggályok; Kun Árpád: Bál; Lackfi János: Magam; Léka Géza: Amíg a szó megtalál; Medgyesi Gabriella: Párhuzamosok hullóban; Méhes Károly: Szombat délután; Novák Béla Dénes: Utolsó aperitif; Pálinkás István: Követ hoztam; Parcsami Gábor: Gyermekcsontok, zanzánia; Payer Imre: Létbesurranó; Térey János: Szétszóratás, A természetes arrogancia)
gésrendszert feltételeznek, ahol ugyan minden mindennel kapcsolatban van, de inkább az érzékietek, mint a logika szintjén, s ez az érzékelés is elszemélytelenítő és időtlenítő jellegű, nem hagyományosan evilági, de nem is túlvilági: „A tűz, amit egykoron követtem, / belém költözött és belülről emészt. / Nem érti nyelvemet, / nem szólít meg / se az élet, se a halál.” (Hold). A létezés végtelen áramában különös minden időhöz kötöttség, múlandóság, s ezt még bonyolítja, hogy „A valót eltakarja függönyként a kép” (A valót eltakarja...) és »Egy verset írsz, amely senkihez se szól, / melyben a véletlen úgy járkál, mint „odakint”« (A feltételes világról). Nyitottság és zártság, öntörvényűség és törvényeknek alárendeltség otthonosság és idegenség, személyhez kötöttség és univerzalizmus rétegződik egymásra, vitatkozva és kiegyenlítődve. S Ilion sorsát követve marad a végső tanulság: „A pusztulás csak ennyi. (...) Pár négyzetméternyi tél a maga fe- / hérségével, némaságával. Szavak kerengenék / ebben a versben, a kavargáson át tekinte- / tek mélyednek belétek.” (Széphalom Könyvműhely, 1991) Lackfi János: Magam Csodálkozunk azon, ami pedig természetes lehetne: egy 21 éves fiatalembernek verseskönyve jelent meg, s ez a könyv éppen olyan, amilyent ma egy hasonló korú elhivatott személytől elvárhatunk. Azaz először is koraérett, de nem a mozarti, józsef attilai értelemben, hanem abban, amiben szinte az egész korosztály egy ma: nem naiv hittel és illúziókkal vág neki a felnőtt létnek, s azért nem, mert már nem védetten, az élet valódi hullámzásától elzártan növekedett fel, s nem is egy olyan világban, amelyikben gondolatnak és tettnek el kellett válnia egymástól. Az már más kérdés, hogy ez — nem módszertanilag, hanem következményeit tekintve — üdvösebb eredményt ígérő nevelődési regény-e. A kötet címe mintha arra utalna, hogy az ifjú inkább még csak önmagáról alkotott képet, de nem erről van szó. A két részre tagolódó könyv első fele a Mások címet kapta, s csak a második, igaz, terjedelmesebb rész a Magam. De bármelyik felében járunk is a kötetnek, a személyesség mindig tárgyiasságra törekvő, a lírai én alapmagatartása a megfigyelőé. A fiatalemberé, aki visszatekint a gyermekkorra, az emberé, aki figyeli a többieket, akinek természetélménye van, s már az idővel is szembesül, hiszen „lüktetnek az emberöltők / mint a békák lebernyege” (Jelenségek). Idő és természet egymásravonatkoztatása az egyik legtermékenyebb felismerése: „Megtanultam, hogy létezni csak / azért a másodpercmutatóért érdemes / melyet meglelhetsz füvek és virágok / fák és bokrok gyökereiben / és amely nem pihen / körben elszórja az időt / és termékennyé teszi a világot” (Benyomások). E kapcsolatrendszer azáltal válik teljessé, hogy helye van benne az embernek is, de méltó helye csak akkor, ha nem törekszik többre annál, amit megérdemel, s elfogad más nézőpontokat is: „a kert / egy csiga vagy egy giliszta / szemével nézve mi minden / történhet itt” (Önarckép helyett). A felsőbbrendűség elutasításával együtt jár másfajta szélsőségek idegenül szemlélése is. Szkepticizmus és egy mai arany középút lehetősége egyaránt motiválja ezt, bár nem annyira gondolati, mint inkább érzelmi-hangulati szinten. Igaz, elemien világnézeti kérdésről szólva is érvényesül ez: „hinni és nemhinni / egyaránt fölösleges / túlbuzgóság” (Eső). (Kézirat Kiadó, 1992) 10 7
