Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Horváth Péter: Színház a magasban (regényrészlet)

díszelőadásnak hatalmas sikere volt. Féléven belül Kalkulát főkarmesteri rangra emelték. Dirigálnia egyre ritkábban kellett, ellenőrizte a vidéki fiók- zenekarokat. „Nem virtuózokra van szüksége a népnek, hanem tiszta, egyenes beszédre. Fingassa meg őket nyugodtan, Kalkula!” Két év múlva százados lett a belső elhárításnál. Állandó sofőrje, szolgálati lakása volt. Aztán szélnek eresztették a titkos légiót. Nagynehezen kapott csak állást a minisztériumban. A zenei osztály referense lett. Az első átszervezésnél kitették. „Nézze, Kalkula, ma már nem elég az egyenes jellem és a négy negyed. Bonyolultabb a partitúra. Áthelyezem a színháziakhoz. Ott kihúzhatja a nyugdíjig, ha nem sokat nyüzsög.” Az első időkben nyolc megye tartozott alája, azután öt, később csak három, végül az íróasztalát kirakták a folyosóra. Tudta, miért nem bocsátották el. Az Ügy miatt! Két éve magához rendelte a miniszterhelyettes elvtárs. „Mondja Kalkula, mi ez az Ügy?” „Miféle ügy, miniszterhelyettes elvtárs?” „Ne adja itt a bazári majmot, tudja jól, miről beszélek!” „De nem tudom!” „Úgy?! Talán nem is hallott róla?” „Miről?” „Szóval nem mondhatja meg?!” „Nem arról van szó...” „Hanem miről!?” „Nem tudom!” „Szóval nem tudja. - A miniszterhelyettes szárazon nyikorgott. - Remek! Magát beavatják, de engem nem tartanak méltónak a bizalomra!” „Higgye el, drága miniszterhelyettes elvtárs...” „Elmehet.” Űzötten nyitott be a szomszédos szobába. „Fiúk, mi a fenét akar tőlem a főnök? Miféle ügy az az ügy, amiről kérdezett?! - Súlyos, szemrehányó némaság. — Most mit izéitek velem? Ez valami vicc? — Senki nem felelt. - Lapáton vagyok vagy mi a franc?! Szédülten bóklászott a minisztériumi folyosón. A hivatalsegéd (pedig öt éve nem köszönt vissza, ha Kalkula baráti mosollyal üdvözölte) ráköszönt: „Hogy van mindig, Kalkula elvtárs?” Alig tért magához a döbbenettől, amikor észre vette, hogy a liftes (aki rendszeresen egy emelettel lejjebb rakta ki) ráhunyorint: „Az ötödikre, ugye?” A takarítónők (máskor felmosás örve alatt rendszeresen eltorlaszolták előtte a folyosót) elhúzták vödreiket a léptei elől. „Egy pillanat, Kalkula elvtárs! - Fehérkabátos pincérfiú szaladt utána. - Az étteremből kérdeztetik, mit szeretne jobban ebédre: tárkonyos csirkeragut csigatésztával vagy lencsefőzeléket?” Kalkula körülpillantott, közelebb intette a fiút. „Kitekerjem a nyakadat?!” A fiú rémülten pislogott. „Rántott csirkét is lehet! Amit választani tetszik, ma mindenki azt eszi.” „Lencsét!” — felelte Kalkula.

És az lett az ebéd.

Az ötödik emeleti folyosó vakfordulójában álló íróasztala mögött valaki ült. A közeledő Kalkula gyomra összerándult. Mégis kirakták! Ott az utódja! Vájjon ki lehet? Valamelyik kollega szépreményű kölyke? Bukott kisvárosi első titkár? Perverz magyartanár valami kollégiumból?

Az árnyékban ülő alak testes volt, alacsony, rövidhajú.

„Na végre, édes Pestám! - A hangja vastag, mint a ... Nagy istenek! Csak nem...?! Nem, az nem lehet! Mit keresne...?! Nem! Lehetetlen! Különben is: sose tegeződtek! Nem is találkoztak még személyesen. Nem, nem, nem. Ugyanakkor ez a hang, ez a termet... - Nincs semmi baj, drága Pestám! Szervusz! Üdvözöllek!” - Kalkula hatalmas zavarban, végtelen alázattal ragadta meg a feléje nyújtott húsos kezet. „Imre vagyok, tisztelettel!” „Hát persze, drága Pestám! - A hang nyájas volt, bár a homályból lassan elősejlő gránit arc nem mosolygott. - Ahogy óhajtod, ugyebár! Amit csak akarsz! Egy ilyen nagy ember! Akinek titkai! Aki rendszerellenes összesküvést! Aki pártol és fedez!”

4