Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Horváth Péter: Színház a magasban (regényrészlet)
„Hogy mit? Hogyan?” „Ezt kérdezhetném én is! - dörögte a vastag bariton. - Hogy mit és hogyan?! - Visszhangzott a komor folyosó. - De ne aggódjon, Kal- kula elvtárs - szelidült meg a hang - nem vagyok mai gyerek. Az én tapasztalataimmal, az én pozíciómban... Hogy is mondja József Attila?” Kalkula megremegett. Az ország egyik leghatalmasabb embere fog neki szavalni a folyosón! Központi és politikai bizottsági tag! Nemzetközi bonyodalmak előidézője és elsimítója, világhírű egyetemek tiszteletbeli professzora; művész, tudós, politikus, polihisztor! Ám a polihisztor nem szavalt. Bámulatos volt és félelmetes, ahogyan megfeledkezett József Attiláról és minden egyébről, ami nem érdekelte. „Megkérdezhetném - csapongott -, miért titkolod még a saját minisztered elől is az ügyet?” „Pardon?” - csuklott Kalkula. „Megkérdezhetném: hogy képzeled?” „Én nem, én csak...” „Hogy képzelitek?” „Kérem, biztosíthatom, biztosíthatlak, igen, az egész kormányt, a pártot, és személy szerint...” Mi a célod? — zengett a hang. — Mi a célotok? He?! Megkérdezhetném - váltott fortissimból pianissimóba -, de nem teszem! Nem kérdezem! Nem akarok tudni róla. Egy szót se akarok hallani felőle. Egy szótagot, egy névelőt se! Értitek? Az Ügy maradjon szigorúan a ti Ügyetek. Egyébként gratulálok. Ha minden munkatársunk ilyen állhatatos volna, mint te, drága Pestám, aki, mint tudjuk, valójában Imre vagy...! Ne szabadkozz! - hunyorított a nagy ember. — Jó ideje rajtatok tartom a szemem.” Igen! Mindennek az Ügy az oka! Az Ügy - amiről azóta sem derült ki semmi! Hiába nyomozott idelent hetekig utána, zavaros célzásokon, homályos utalásokon kívül semmit se hallott. A főrendező pofátlanul visszakérdezett: „Dehát miféle Ügyre gondol? Csak nem képzeli, Kalkula elvtárs, hogy nekünk bármilyen, a nagy ügytől független külön kicsi ügyünk lehetne idelent?! Verje ki a fejéből ezt az ostobaságot! Mi itt a művészet erejével azon munkálkodunk...” „Igen?! - csapott le Kalkula. „Igen - bólintott a főrendező. - Amin a többiek. Amin az ország nagyobbik fele!” „De mi az?” „Ne legyen gyerek! - mosolygott rá a főrendező. - Hát mi lehet?” Kalkula mindazonáltal úgy viselkedett, mint egy beavatott. Rejtélyesen mosolygott, bólogatott, cuppogott, időnként megszorított egy-egy feléje nyújtott jobbot. „Számítunk rád, magára!” - mondta jelentőségteljesen. Kollégái nem merték fúrni többet. Fizetésemelést kapott. A miniszterhelyettes hetente elbeszélgetett vele a lósport titkairól, s mintegy mellékesen megkérdezte: „Hogy állnak odalent az ügyek?” „Haladgatunk” - felelte Kalkula. így esett, hogy a Városi Színház még mindig őhozzá tartozott. Most azonban, hogy a színház Ügyestől, mindenestől elrepült, könnyen utcára kerülhet. Fél évvel a nyugdíj előtt! Nem fogja hagyni! Törik vagy szakad, megoldja a gondot! Úgy, de úgy megoldja... Kopogtak.- Ki az? Fityulás pincérlány libbent a szobába.- Szüksége van még valamire?- Nem. Köszönöm. A lány csalódottnak látszott.- Vagy mégis - szólt utána Kalkula -, hozna egy pohár vizet? A gyógyszereimet szeretném bevenni. A lány egy perc múlva ott ült az ágya szélén, szende, szűzi mosollyal. — Virág vagyok. 5
