Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek
fényes napvilágnál szemközt találkozom a novella írójával, Mátéval, amikor összekapcsolódik az ő élete az enyémmel. Mert ahogy én tudok mindent az utolsó hónapjairól, úgy ő is tud mindent az én korábbi életemről, hiszen mindeddig egy élet két felét éltük mi együtt, kicsit magunkért, kicsit meg a másik helyett. És ahogy én megtaláltam ebben a novellában a féléletek kapcsolódási pontját, úgy napok kérdése, Máté is meg fogja találni a maga törvénye szerintit, s akkor mindketten megsemmisülünk, mert betöltötte sorsát azzal, hogy értelmet kapott, egy teljes élet. S tudtam, Máté városomat, Veszprémet ismeri, és otthon nekem is megjelent egy kötetem, amelynek utolsó verse - amely időrendben közvetlenül a fél éve írt, utolsó fogalmazványnak gondolt Hét hajszálról szóló álomszövegemet követi, de már itt, Máté városában fogalmazódott papírra, s nem tudhatom, hogyan kerülhetett a kiadványom záróköveként — az olvasókat meghökkenti, hiszen horvát nyelvű változatát is közlöm. Ennek a versnek az első sora megegyezik Máté novellájának utolsó sorával, illetve a vers utolsó sora azonos a novella elejével. Ki tudja, melyiket ki írta, s ki, hogy a szerzők melyike talált hamarabb a másikra, avagy megtette ezt már hamarabb a két szöveg, hogy így összeforrtak. Láttam, amint végigjárja a várost, megismerkedik a barátaimmal, azokat a lépcsőket koptatja saruja talpával, amelyet az én cipőm koptatott, abban a boltban vásárol, ahol én, és az a borbély nyírja a szakállát, aki az enyémet is szokta. Arra, hogy én Máté elől éltem el az élet elejét, a novella motívumaiból jöttem rá. Egyszerű, csak a kiállításlátogatás helyett írást, a szobrok helyett írásműveket kell értenem, és már minden, ami az én életem volt, sorban fölfejthető. A munka, a magány, a világ megvetése. Hogy én vagyok az az előzmény, amelynek nincs kiteljesedése — ő pedig az a befejezés, amelynek nincs előzménye. S mint ok és okozat, mi összekapcsolódunk egymással. De az okról én már soha nem fogok beszélni. Hiába állt a borítón Máté neve, megnéztem a kolofont is, kit nyomtattak a kopirátjelhez, és elhűltem, mert az övé mellett egy másik is ott állt: Géczi János. Akkor olvastam el a könyv első oldalán Adria-kék betűkből formázott mottót, és a szívem is belesajdult az értelmébe: van olyan szépség, amelyet két élet sem képes elviselni, három sem, hogy formába öntse, és négy sem, hogy megértse. Kiürült köröttem a tér. Senki sem volt a közelemben. A kutyám megnyalta a kezemet. Ahogy felkaptam a fejemet, tekintetem Máté jól ismert pillantásába akadt. * * * (Fűzi László szerkesztő megjegyzése: Az utolsó vers: 11. nap [1993. július 27.]: élet lenvers, 60 sor) hiába van délelőtt tizenegy ha az öbölben kora hajnal és kél a nap nyílik az ajtó 17
