Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek
A szobornak — oly különös — a címe Harmadnapon volt. És a szobrász szerint azt a Bibliában fel nem jegyzett nevű alakot ábrázolja, aki tanúja volt Krisztus feltámadásának, de a tanúságában senki sem örült. Ezért, hogy a nevét is elfelejtették. Ha ez a Giacometti-szobor a városunkban állna, a harang sosem szólalna meg. Milenával nem váltottam több szót. Annyira megérinthette az a szobor, hogy száraz szemmel magába fordult, kicsire zsugorította magát, hogy néha már azt kellett hinnem, senki sem gubbaszt a mellettem levő ülésen. Másnap egy cetlit találtam a lakásom küszöbén, rövid levélkében Milena arra kér, hogy este nyolckor, amikor a hold a leghidegebb, menjek el hozzá. S mert csak tíz perccel korábban érkeztem haza mint nyolc óra, eszembe se jutott, hogy miért kell nekem elmenni oda - ahol eddig sosem jártam, ahová nem is vágytam. Nekem semmi közöm ahhoz a térhez, amelyben Milena él — még elképzelni se akartam, milyen lehet egy könyvelőlány albérlete -, de az üzenet váratlanságával annyira felkavart, hogy rohantam, pontos legyek. Az ajtó nem volt bezárva. Belöktem. Nyikorgás nélkül nyílt meg, és máris benn álltam a sötét szoba közepén. Egy szék megakadályozta a második léptemet. Az ágyon, meztelen teste finom rézszínű fátyollal letakarva, feküdt Milena: ő volt, de mégsem. Egy márványból faragott, hideg, hússzínűre csiszolt szobrot találtam, klasszikus fekvő pózban, amilyen az olasz reneszánsz síremlékeken látható. A fej megdolgozottsága azonban egyedi volt, s valóban szép, ahogy az élő arc helyett ott láttam a csak nekem szóló, néhány óráig létezőt, a Milenából készült - de ki által készített? - facies Hippocraticát. Kinéztem az ablakon. Hiába volt a szobában és a városban este tizenegy, ha az öbölben kora hajnal volt, és kélt a nap. Nos, a novella nem tetszett. Szokvány mediterrán történetet találtam benne az örök szépségről meg az emberi múlandóságról, némi metafizikus közegbe ágyazottan. Az sem hatott meg, hogy miért két nyelven közölték a novellát. Később annál inkább, amikor megláttam, mintha egy tengerparti alkonyaiban, gyönge pirosas oldalfényben az olajfa ezüst leveleit, s a levelek plasztikus, halacskás kontúrjait. Rá kellett ébrednem, Máté, amint sejtettem, nem csak tud rólam és üzen, hanem hogy valami mintát akar nekem kínálni. De hogy mit, azt nem fejtettem meg. Az a mondat, amely konkrét és rólam szól (nagy nevetség nekem novellaalaknak lenni), miszerint „és én hamar nyitottam ki, mert gonosz álmom volt: egy köpcös, kopasz valaki életét éltem a sajátom helyett” semmi többletjelentést nem hordoz, amely kulcsa lenne vagy netán éppen a zárja az én történetemnek. S arra is rádöbbentem, hogy mennyire közönséges valaki sajátította ki az álmaimat. Akinek egyébként hiába ismertem az utolsó két-három hónapját, egészen a haláláig, ha képtelen voltam, még itt, álmaim szereplőjének a városában is előbbre araszolni az időben, nem tudtam megfejteni az élete értelmét, holott ha nem lenne értelme, akkor amelyet nekem meg kell találnom, bizonyosan nem járkálna be meg ki, mint huzat a házban, az éjszakáimban. Végig kellett e mondat fényénél néznem mindent, amit Mátéról bizonyosan tudok. És hamarosan rádöbbentem, napokon belül meg fogok halni: amikor a 16
