Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek

A szombat is a giacomettieké volt és a vasárnap is. Vasárnap éjszaka akartunk utazni, úgy számoltuk, hétfőn idejében meg fog mindkettőnk érkezni a munkahelyére. Milena mindenféle eszközzel jáija a kiállításokat: centiméterrel, színskálákkal, apró kalapáccsal és fényképezőgéppel, a blúza zsebében pedig nagyítója lapult. A következő napunk, mint általában minden jobb helyen, a lupéval való szemlézésé volt.

így neveztük azt a tárlatlátogatásunkat, amikor egy nagy műanyaglencsével vizsgálgattuk - a múzeumőrök árgus tekintetétől követve, és civilruhás rendé- szekkel körülvéve — a szobrok felszínét, és nem csak azért, hogy a szobrász kezemunkájának nyilvánvaló jegyeit figyelhessük meg, hanem mert olyan részleteket fedezhettünk fel, amilyeneket maguk a teremtők se ismertek vagy akartak, holott abban bújt el az, ami a teljest valamiképpen összhangban tudta tartani, eggyé tudta szervezni, és megteremti a szobrászati csodát. Amely ideális helyzetet teremt ahhoz a kapcsolathoz, amikor az egyik fél sehogy sem viszonyul, lévén szobor, ahhoz, aki őt mérhetetlenül birtokolni akarja. A Giacometti-szobrok egytől egyig ilyenek voltak. El se hiszem, hogy hús-vér ember készítette őket, vagy ha igen, akkor azt nem tudom, hogyan morzsolta szét a szobrász magában azt az érzékenységet, amely alatt más rögvest összeroppant volna, és vagy megbolondul s ámokfutó lesz, vagy nem őrül meg, de akkor felakasztja magát.

Egy magányos, nagytalpú férfialakot Milena órákig vizsgált. A szobor talapzata néhány centiméter magas volt, és tömege jóval nagyobb az alakénál. Nagy lábfejekkel, szinte hozzászegezve állt rajta az előre dőlő, viharba befekvő alak. Arcának, törzsének, kezének már nem maradt embervonása, hasonlatossá vált egy rücskös felületű pálcikához, amelyik egyik oldalán vastag zuzmó vagy moha nő, a másikat meg kiszikkasztotta, megaszalta a nap melege, csak a combja, az alsó lábszára, a lábfeje és vastag lábujjai maradtak hominidok, amellyel a földbe nőtt, amellyel megtámaszkodott. Amely lehorgonyozta a talapzatra. Ez a szobor engem is szíven ütött. Ugyanúgy hatott rám, mint városkánk vörös óratornya — amelynek tetején azért ott volt a harangláb, rajta felfüggesztve a harang. Sokszor néztem ezt a harangot, mert hasonlatok jutottak róla az eszembe, amelyekkel némileg indokolható volt mindkettőnk azon őrülete, amelyben azt hittük, van egy nyelv, amely magunk helyett kimond bennünket.

Ez a Giacometti-szobor az óratorony dupla harangját idézte meg nekem, az adria-parti városomból, amelynek látására minden népek jöttek. A mi duplaharangunk attól sajátos, hogy a nagyharang nyelve helyett egy kisharang áll. És hogy sosem lehet előre tudni, ellentétben más campanilék rendes hangjaival, hogy a haranghúzó képes-e, s hogyan megszólaltatni. Volt, hogy mindkettő ércesen és messzehangzóan szólt, és a vízmélyről felbukkant az öngyilkos háromnapos hullája, volt, hogy csak a harangnyelv kondult meg önmagában, és még a sirályok se rebbentek fel, nemhogy a jóval fiatalabb galambok, máskor meg csak az öregharang bimbammozott, azt is féloldalas mód, és hangja inkább kongás volt mint zengés. De nem egyszer arra lettem figyelmes, hogy délben vagy vecsernyekor nincs harangszavunk, mert a városi harang megmakacsolta magát, bármennyire is kileng, bármennyire is veri a nagyharangot a kisharang, nem szólal meg. Talán azokon a napokon volt így, amikor a táj olyan pompázatos volt, hogy a szépségét semmivel sem lehetett fokozni.

15