Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek

megrontotta a kapcsolatomat barátaimmal, a munkámat elhanyagoltam, majd véglegesen abbahagytam miatta, képtelenné váltam a normális életre — és az orvosok sem tudtak segíteni. Mindegyik szellemi kimerültségre gyanako­dott, környezetváltozást és új életmódot javasolt. Ha álmaimról számoltam be, valamennyi a fáradt idegek furcsa játékának tekintette, s hogy összefüggő volt a történet, az szerintük annak a jele, hogy ördögi kört kezdek magamban, magam számára teremteni, amely folyamatot azonnal meg kell állítanom - természetesen orvosi segítséggel. Francba velük! És francba velem! És Mátéval is. Egy zsebéből kihullott levélke megszólításából tudtam meg a keresztnevét. A vezetéket pedig abból a bizonyos nagyalakú, vaskos irodalmi magazinból. így kerültem Rovinjba. * * :|: Rovinjban jártam, azokban az utcákban, hűvös, homályos és párás sikáto­rokban, amelyeket Máté jóvoltából ismertem, és már nem tudtam bennük eltévedni. Természetes mozdulattal lökhettem be az Óratoronyban levő kocs­ma lengőajtaját, mert régi álmaimból tudtam, egy széles gumiszalag meg fogja akadályozni azt, hogy a szélső széken ülő vendéget hátbavágjam. Nyugodtan sétáltam föl a szállónak álcázott kupi második emeletére, anélkül, hogy az alkalmazottak megállítottak volna a függönyök, ajtók, nyikorgó és keskeny, gyorsan emelkedő lépcsők labirintusában, és azt is tudtam, melyik az a bank, amely a legjobb a hétkor nyitók közül. De mindenekelőtt nyugodt éjszakáim voltak. Almaimban Máté nem jelent meg, bár nem tudtam tőle teljesen megszabadulni. A hely miatt. Nappali életem épp úgy emlékeztetett rá, amint az éjszakai. Ha egy kőkeretes ablakból reám vicsorgott s a fogait csattogtatta egy-egy dühkitörésre nevelt rókaszerű kutyafajta, akkor arra döbbenhettem, hogy ezt a habos pofával acsarkodó kutyát ismerem, régebben Máté nadrágját szaggatta szét; ha olajos spagetti­met bőven rakták meg cukkinivel, ínyem arra emlékezett vissza, amit Máté cuppogva evett, de arra már a nyelvem figyelmeztetett, hogy én szívesebben faltam volna az ételt kevesebb szurokfűvel fűszerezve. Ha egy kivilágítatlan közben köszöntött valaki, avagy biccentett a homályos hajófolyosón, amikor átsiettem az egyik oldalról a másikra, a kalauznő hercegovinától illatos kis kabinjáig, hogy mielőtt kikötünk, rábeszéljem egy újabb randevúra, de most majd kinn, a bokrokkal benőtt félszigeten, megbizonyosodhattam afelől, hogy Máté futó ismerősei Mátét vélik felismerni bennem. A kétkötetes Lorcát csaléteknek szántam. Általa hittem megteremteni azt a pillanatot, amelyben az álmaimat bitorló alakkal találkozom. S erre hamarosan lehetőség adódott. Egy hétfői estre dal- és gitárkoncertet hirdettek a Szent Eufémiában. Ott voltam az előadáson — de mégsem találkoz­tam vele. Hazafelé ballagva ébredtem rá, miért nem. A megzenésített Lorca- verseket olasz amatőr művészek - meglehetősen rutintalan, kezdő, ha nem is tehetségtelen szakmunkások - adták elő, természetesen olasz nyelven. Az egybesereglettek kedvéért angol nyersfordításban is elhangzottak a szövegek, szomorúan tapasztalhattam, hogy az ekkor hallottaknak a magyar nyersválto­7

Next

/
Thumbnails
Contents