Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek

zatok még csak nem is szövegvariánsai. Márpedig a magyar fordítások jók. Máté ezt érezhette, állapodtam meg magammal, ahogy végiggondolkodtam a kétórás, élvezhetetlen előadást - a kikötő irányába ballagva és botladozva a sikátorokon - ezért nem jött el.

Délelőttönként kiültem a szárnyas oroszlán alá, majdnem a napórához, és bámultam, hogy kergeti s nem éri el soha a tengerről kiszaladó szél a zörgő papirosokat. A szagokat igyekeztem szétválogatni és felismerni a kikötősarok vízbe zuhogó szennyvizéből, hogy majd a bűzök mentén jussak el Mátéhoz - akitől azonban, és ezt kétségbeesve vettem tudomásul, egyre kevésbé tudtam, hogy mit is akarok. Néha magamba néztem, s benső könyvemből fennhangon olvastam, mit fogok majd neki mondani akkor, ha már beleléptem a lábnyomába, melyek lesznek hozzá az első szavaim, ha beleittam a poharába, és meggyőződhettem arról, hogy elvesztettem a hitelemet magam előtt. A kínzó, déli nap teszi, a lassú élet és a tetősen porciózott hőség, hogy mindaz, ami otthon, negatívumként, fontos volt — azt írástalanság állapota, a barátok és barátnők elvesztése, az ingerlékenység és a szorongás — azt itt elvesztette a jelentőségét, holott sem az ok nem változott meg, sem pedig az általa kiváltott, egyébként oly nyomasztó okozat. Kívülről kezdtem szemlélni azt az alakot, aki én vagyok: az álmaival, a mániájával, sötét ábrázatú Mátéjával együtt. Az is megzavarhatott, hogy Máté utcáiban vásároltam, az ő padjain ültem, őhelyette ittam a grappát és az ő nőit vittem el vacsorázni, majd pedig követtem őket a fülledt levegőjű, alacsony homlokú szobákba, szóval az ő életterét lakbam be és zsákmányoltam magamévá.

De, ha belehallgattam a rózsaszínnel futtatott kürtkagylókba, nem szólt nekem onnan semmi üzenet. Bérelt csónakkal kimehettem a Hét hajszálra, fizetett csónakossal, nem találtam további utasítást napjaimra vonatkozólag. A piacon hiába vásároltam meg valamennyi levendulás üvegcsét, ez a kék illat nem vett szárnyaira, s nem vitt vissza Veszprémbe, ahol nyáron, ilyen tájban kezdik a virágfőzést a Buhin-völgy titkos növényolajpárlójában. Most már vedelhettem volna a malváziát — az olaszrizling és a tramini vegyítésével született bort - de tudtam, ha nekiveselkedem a második pohár italnak, akkor nem leszek képes abbahagyni a huszadik előtt. A bor ízét csak a második pohárból lehet megtudni — én pedig akkor már nem tudom abbahagyni az ivást. Nekem itt feladatom van, ismételgettem az üres pohár felett, elkapni ennek a világszélhámosa, ennek a rímfaragó élvhajhásznak a frakkját, szétverni a pofáját, hogy ne legyen többé kedve látogatni az álmaimat. Ha ügyesen verem, azt is megtudom, miért, mi okból választotta ki éppen az én éjszakáimat, amikor azok az én tulajdonomat képezik, oszthatatlanok és sérthetetlenek, akár, legyenek bármennyire is gyöngék, a nagy birodalmak.

Olyanná váltam, mint az eszelősök Itt vagyok abban a városban, ahonnan éjszakai vendégem látogat, aki, erre fel, eltűnik mind a városból, mind az álmaimból. S ez engem, ráadásul, nem nyugtat meg, inkább bőszít, ami pedig ugyanúgy lehetetlenné teszi a mindennapjaimat, mintha megtalálnám a ficsu- rat — és nem tudnék vele mit kezdeni. Pedig ennek volt a legnagyobb esélye: mert nem biztos, hogy tudja, napjai megduplázódnak valami sajátos tükör által, és a tükrözött képek és fények, amelyek őt elárulják, rendszeresen megjelennek nálam, s nem hagynak hozzáférni a saját életemhez.

8