Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek
A szeméthalat megpiríttatta, hogy erős fogaival az uszonyokat, szálkákat is megőrölje, s megegye. Rettegnem kellett, hogy álmomban fulladok meg a halszálkáktól. Nem szerettem ezt a figurát. Amióta szokásává vált meglátogatni, egyre kimerültebb, nyúzottabb, sötétedő ábrázatú lettem, duplán fogtam a kést, a tüdőmbe beszorult a halkonzervgyár édeskés bűze, amelyet ő akkor lélegez be, amikor körülötte sétálva versekről gondolkodik, és irtózni kezdtem a hűtőszekrény morgásától. Végigdolgozta az álmaimat. Az irodájába léptével kezdődött az alvásom, úgy huszonkét órakor; ceruzahegyezéssel indította a saját napját. Majd hosszú, gyors kézzel papírra vetett számsorokat adott össze, általában kétszer, vagy pedig addig, amíg kétszer nem lett ugyanaz a végeredmény, bonyolult, nekem ismeretlen nyelveken telefonált, mégis mindig megértettem a társalgásait és tárgyalásait, délben pedig, amíg mások kiugrottak ebédelni, inni egy pohár fehérbort, ő a szomszédos ház földszintjének filigrán üzletébe tért be. Amint behúzta, s kulcsra zárta maga mögött az üvegajtót, leeresztette a fényfogó lapokat, a selyemsárga függöny két szárnyát is összerántotta, máris megnyitotta a sliccét és nemiszervét egy asszony markába helyezte. Fél órán keresztül szeretkezett vadul az ékszerész duzzadt ajkú feleségével, az alacsony pult mögött, szüntelen beleért valamelyikük haja a csiszolt drágakövek skatulyáiba. S álmaimban azt is végig kellett néznem, ahogy munkaideje végével automatikusan következő második numeráját teljesíti valamelyik kikötői kurvával vagy irodájában fogott kacérabb asszony ügyfelével. Később kocsmába tért be, hogy vacsorázzon. Reggel hétkor jólla- kottan, kielégülten és fáradtan ébredtem fel. Nem tudtam enni, nem látogattam a barátnőmet, és képtelen voltam bármi fizikai munkára. Hogy írjak, eszembe se jutott. Nap mint nap azt figyeltem, hány órával később kezdődik a kertem fái alatt a délelőtt, s hány órával hamarabb rázza meg a naspolyáénál az almafa lombját az este. Délután sem mertem ledőlni, biztos lehettem abban, hogy utált hősöm a nyugágyban, vagy bárki asszony ágyában megtalál. Mellette a bort sem kívántam, csak a szódavizeket ittam félliteres poharakból a borokra, amelyeket ő fogyasztott el, de az én gyomrom égett tőle. Cetliket gyártottam napra nap, s mindenhol hagytam számára egy-egy kívánságaimmal telt üzenetet, a könyveimben, az írógépemen — tudtam, ő is tud géppel írni —, a fodrásznál és a trafikosnál, ahol cigarettámat vásároltam (álomalakom szintén hosszú, piros Multifiltert szívott). Reméltem, előbb- utóbb beleolvas az egyikbe, s figyelembe veszi az én írásra trenírozott, némileg szelleminek tekinthető életmódomat, kevesebb vöröshagymát és fokhagymát ropogtat a vacsorája után, áttér a pálinkára, és nem szívja a dohányt mértéktelenül. Pórusaiból áradt a mediterrán szag. Nyitott ablak mellett éltem. Abban is délvidéki volt, hogy nem adta tanújelét annak, hogy figyelembe vesz — engem, avagy bárkit. Mindinkább foglalkoztatott a gondolat, hogy délre utazom: biztos voltam abban, arra a helyre érkezem, ahol ő él, rá fogok a nyomára találni, és őt is megismerem, ha másról nem is, de hogy jobb kezének ujján, ahol más a gyűrűjét hordja, halvány sáv látható — innen tudtam, hogy van felesége —, és ez a sáv napbarnított bőrétől hétvégék után erősebben elüt a hétközben megszokottnál. S azt is megállapíthattam, egy bank felügyeleti részlegének beosztott munkatársa, aki néha, s természetesen, utasításra, az alkalmi ügyfelek kiszolgálására rendszeresített kasszák egyikébe beül. Tehát elég lesz a bankokat kitartóan látogatni. Gyűlöltem. Napjaimat szétzilálta, 6
