Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek

A szeméthalat megpiríttatta, hogy erős fogaival az uszonyokat, szálkákat is megőrölje, s megegye. Rettegnem kellett, hogy álmomban fulladok meg a halszálkáktól. Nem szerettem ezt a figurát. Amióta szokásává vált megláto­gatni, egyre kimerültebb, nyúzottabb, sötétedő ábrázatú lettem, duplán fog­tam a kést, a tüdőmbe beszorult a halkonzervgyár édeskés bűze, amelyet ő akkor lélegez be, amikor körülötte sétálva versekről gondolkodik, és irtózni kezdtem a hűtőszekrény morgásától. Végigdolgozta az álmaimat. Az irodájába léptével kezdődött az alvásom, úgy huszonkét órakor; ceruzahegyezéssel indí­totta a saját napját. Majd hosszú, gyors kézzel papírra vetett számsorokat adott össze, általában kétszer, vagy pedig addig, amíg kétszer nem lett ugyan­az a végeredmény, bonyolult, nekem ismeretlen nyelveken telefonált, mégis mindig megértettem a társalgásait és tárgyalásait, délben pedig, amíg mások kiugrottak ebédelni, inni egy pohár fehérbort, ő a szomszédos ház földszintjé­nek filigrán üzletébe tért be. Amint behúzta, s kulcsra zárta maga mögött az üvegajtót, leeresztette a fényfogó lapokat, a selyemsárga függöny két szárnyát is összerántotta, máris megnyitotta a sliccét és nemiszervét egy asszony mar­kába helyezte. Fél órán keresztül szeretkezett vadul az ékszerész duzzadt ajkú feleségével, az alacsony pult mögött, szüntelen beleért valamelyikük haja a csiszolt drágakövek skatulyáiba. S álmaimban azt is végig kellett néznem, ahogy munkaideje végével automatikusan következő második numeráját telje­síti valamelyik kikötői kurvával vagy irodájában fogott kacérabb asszony ügyfelével. Később kocsmába tért be, hogy vacsorázzon. Reggel hétkor jólla- kottan, kielégülten és fáradtan ébredtem fel. Nem tudtam enni, nem látogat­tam a barátnőmet, és képtelen voltam bármi fizikai munkára. Hogy írjak, eszembe se jutott. Nap mint nap azt figyeltem, hány órával később kezdődik a kertem fái alatt a délelőtt, s hány órával hamarabb rázza meg a naspolyáénál az almafa lombját az este. Délután sem mertem ledőlni, biztos lehettem abban, hogy utált hősöm a nyugágyban, vagy bárki asszony ágyában megtalál. Mellette a bort sem kívántam, csak a szódavizeket ittam félliteres poharak­ból a borokra, amelyeket ő fogyasztott el, de az én gyomrom égett tőle. Cetliket gyártottam napra nap, s mindenhol hagytam számára egy-egy kí­vánságaimmal telt üzenetet, a könyveimben, az írógépemen — tudtam, ő is tud géppel írni —, a fodrásznál és a trafikosnál, ahol cigarettámat vásároltam (álomalakom szintén hosszú, piros Multifiltert szívott). Reméltem, előbb- utóbb beleolvas az egyikbe, s figyelembe veszi az én írásra trenírozott, némileg szelleminek tekinthető életmódomat, kevesebb vöröshagymát és fokhagymát ropogtat a vacsorája után, áttér a pálinkára, és nem szívja a dohányt mérték­telenül. Pórusaiból áradt a mediterrán szag. Nyitott ablak mellett éltem. Abban is délvidéki volt, hogy nem adta tanújelét annak, hogy figyelembe vesz — engem, avagy bárkit. Mindinkább foglalkoztatott a gondolat, hogy délre utazom: biztos voltam abban, arra a helyre érkezem, ahol ő él, rá fogok a nyomára találni, és őt is megismerem, ha másról nem is, de hogy jobb kezének ujján, ahol más a gyűrűjét hordja, halvány sáv látható — innen tudtam, hogy van felesége —, és ez a sáv napbarnított bőrétől hétvégék után erősebben elüt a hétközben megszokottnál. S azt is megállapíthattam, egy bank felügyeleti részlegének beosztott munkatársa, aki néha, s természetesen, utasításra, az alkalmi ügyfelek kiszolgálására rendszeresített kasszák egyikébe beül. Tehát elég lesz a bankokat kitartóan látogatni. Gyűlöltem. Napjaimat szétzilálta, 6

Next

/
Thumbnails
Contents