Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Fried István: „Milyen egy poszt(strukturalista)?” (Széljegyzetek Dobos István és Odorics Ferenc új könyvéhez)

kritikai ítélet sosem lehet annyira tárgyszerű, hogy tárgyáról állítva, alanyáról ne szólna.” (Hunyt mesterünk. 1992. 26.) Odorics Ferenc az „interpretáció konstruktivista elméleté”-nek tulajdonítja ezt a nézetet: „az értelmezés legalább annyira szól az értelmezőről magáról, mint az értelmezett szövegről.”

A magam részéről Madách Imrét tudnám idézni, ő viszont a Fényhozó önmeghatározását tolmácsolja, a luciferi beszédhelyzetet: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”. Ekképp szegezi szembe a szubjektivitás vélt igazságát a hamar konvencióvá meredő mennyei tradíció öröknek és változtathatat- lannak posztulált „igazság”-ával. Ilyeténképpen - visszatérve olvasott kötetünkhöz - a kritikus (főleg) önmagáról ír, szinte föl van mentve a nem bizonyosan létező szerzői intenció földerítésének kötelezettsége (?) alól, és az irodalom#) rímeit kutatásban — még ha például mentalitástörténeti tényezőket belevon is vizsgálati körébe - legfeljebb saját korára vagy esetleg önmagára jellemző kijelentésekre telik. Odorics, alti legalább két tanulmányában konstruktivista elveket látszik vallani, úgy hiszi, hogy nemcsak az interpretáció, hanem a szöveg is az értelmezőé, „hiszen a szöveg is az értelmező tudatban jön létre, az értelmező szubjektum konstrukciója.” S bár esetleg fölmerülhet a kérdés: a szerző (nem Dante vagy Shakespeare, hanem például Tompa Mihály) ezek szerint tökéletesen ártatlan az írás- vagy nyomdatechnikailag alig megkérdőjelezhe- tően az ő (szellemi) termékének tartható szöveget illetőleg? Ugyanis a , jelentések kreatív játékáénak minősített - számomra rokonszenves - kritikusi-irodalomtörténészi tevékenység nem oszlat el minden gyanút: a laikus és a szakember olvasóra szétosztott (hierarchizált?) publikum rétegeinek kompetenciájáról, értelmező szubjektumáról alkotott teória sem nyújt bizonyosan eligazí- tót: végül is minden interpretáció jogot formálhat hagyománnyá válásra? Vagy csupán a szakember képes arra, hogy miközben elvégzi „az alkotás szinkron befogadását, értelmezését, kiegészíti egy lehetőségig pontos «történeti olvasással?»”

Nem tudom, mennyire önkényes az én „értelmezésem” (azt sem tudom az olvasottak után, egyáltalában helyes-e olyat leírni, hogy: önkényes értelmezés, hiszen minden értelmezés, vállaltan, üdvözlésre méltóan!?]: önkényes!), az a sok irányú tájékozódás, az a fajta „téblábolás” az elméleti irányok között, mintha azt jelezné, Dobos István és Odorics Ferenc mégis inkább igyekszik leírni, mégha jószándékú-bevallott elfogultsággal is, mint „manifeszt módon” állást foglalni. Dobos István törekszik a régi módúan egzaktnak ható fogalmazásra, miközben minősítései kissé elmosódottá válnak, fenntartásai alig érzékelhetők, ítéletei talán túlontúl megfontoltak. Ugyanakkor nem bánik eléggé takarékosan a dicséretekkel, ír „kitűnő” tanulmányról, könyvről éppen úgy, mint szintén „kitűnő” köteteimről, olvashatunk Thomka Beáta „hallatlan biztonságsáról, egy tudománytörténeti áttekintésről, mint „lebilincselően izgalmas olvasmányáról, „rendkívül szerencsés”, „rendkívül körültekintő” eljárásról. Félreértés ne essék: majdnem minden esetben egyetértek Dobos Istvánnal, csakhogy a magamfajta, mondjuk így, kevéssé posztmodem, még kevésbé posztstrukturalista el- mélkedőhöz inkább illenek ezek a - nem vitás: szubjektív - jelzők, a tudományos nyelvbe talán kevésbé való kifejezések. Különösen akkor nem illenek, ha szinte mindenkiről elmondhatók ezek: Kálmán C. György, Thomka Beáta, Kulcsár Szabó Ernő, Bojtár Endre, Balassa Péter, mindegyikük módszerére első- és másodsorban a jó vagy a jeles minősítés bélyege kerül, a szerző minden lényeges kérdésben egy véleményen van velük, apróságokat tekintve jelenti be a maga külön kicsiny kis útját. Pedig az ismertető tiszteletet parancsoló toleranciája ellenére inkább az érdekelt volna, hogy az előd és kortárs elméletekkel szemben miként körvonalazza Dobos István a maga nézetrendszerét. Odorics Ferenc nemigen marasztalható el a kritikátlanság bűnében. Ironikus-szellemes fejtegetései olykor nagyon határozott, de sosem rövidre zárt, nem egy ízben az axióma tömörségével ható megállapításokra futnak ki: pontosan lehet tudni, hogy mit szeret (azt, hogy kit szeret, az magánügy!), miért szereti, miért nem szereti. Más kérdés, hogy az ars poeticaként ható záró esszé (Mi az, hogy posztmagyar?), tudatos manírossága, nem is esszéje, esszé-per- sziflázsa gyakoribb előfordulás esetén valóban manirrá válhat. Egyszer-kétszer, tréfából, amely véresen komoly, nyelvtörő mutatványként, amely egy nyelvi-értelmező közösség confessiójaként nemzedéki létérzésről hoz hírt, tehát egyszer-kétszer elmegy, meggondolkodtat, szójátékaival el92