Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Fried István: „Milyen egy poszt(strukturalista)?” (Széljegyzetek Dobos István és Odorics Ferenc új könyvéhez)
kápráztat, ennél többször azonban legföljebb egy hit elvesztéséről tanúskodik, ti. a kifejezés és leírás hitének kiüresedéséről. Akkor viszont másképp vetődik föl a Dobos Istvánnal kapcsolatos kérdés: ha Dobos Istvánnak tiszteletteljes megfogalmazásai szerint egymásnak ellentmondó nézetek között nem szükséges választani, hiszen mind egyformán (?) jó, Odorics Ferenc totálissá növekvő hiányérzetét úgy gondolja adekvát módon megvalósítani, hogy kísérletet tesz a külső formáját tekintve a töredékes beszéd, a nyelvtani inkorrektség (van olyan?) esszébe foglalására. Ebben a kötetben azonban ezek a veszélyek csak távoliaknak tetszenek, lehetőségek, amelyek feltehetőleg nem bomlanak ki, nem tárgyiasulnak. Dobos István a magyar irodalomelméleti gondolkodás legkiválóbb jelenkori képviselőinek álláspontját rekonstruálja, megkísérli, hogy a kortárs „nyugati” jelenségekhez viszonyítsa. Odorics Ferenc igen tanulságosan beszél részben ugyanezekről a művekről, hozzávéve a szegedi elméleti iskola (Kanyó Zoltán, Csűri Károly, Bemáth Árpád) történeti áttekintését, a külföldi irodalomelméleti irányok közül a konstruktivista irodalomtudománynak szentelve meggondolkodtató fejtegetéseket. A szerzőket egyfelől foglalkoztatja az egyes elméleti megfontolások teherbírása, viszonya más rendszerekhez (főleg: egymáshoz), illetőleg az, hogy miféle esélyekkel rendelkeznek a hagyománnyá váláshoz. Másfelől viszont szerzőinket töprengésre készteti a feldolgozatlan, makacsul továbblépő hagyomány (netán konvenció) helye és szerepe egy alapjaiban megváltozott (szellemi) feltételrendszerben. Igencsak céloznak a (püspök)lila borítók közé szerkesztett tanulmányok, egyes írások újszerűségére, mások (nem éppen mara- diságára, de legalább hangsúlyozottan) hagyományhűségére. Odorics Ferenc szóhasználatában nem feltétlenül hat dicséretnek, ha „rendes konvencionalista monda- tok”-at állapít meg egy szöveget olvasva, vagy ha „klasszikus darab”-ként összegzi véleményét egy verselméleti fejtegetésről. Számomra Philipp Herdina könyve (Methodenprobleme der Literaturwissenschaft, Innsbruck 1991.) sok tekintetben eligazítót jelent. Odorics Ferenccel egybehangzóan kérdésessé teszi az osztrák szerző az empirikus irodalomtudomány alkalmas voltát arra, hogy paradigmává válhasson. A magyar szerző a konstruktivistává válást jelöli ki az általa megnevezett „anomáliák” megszüntetése, atudománnyá, netán „paradigmává” fejlődés feltételéül. Herdina szerint: hogy egy tudományos rendszer igényével fellépő elmélet valóban újnak számít-e, és tudományos minősítést igényelhet-e, attól a képességétől és alkalmasságától függ, amelyet a problémák megoldása során fel tud mutatni (németül egyetlen összetett szóban: Problemlösungskapazität), továbbá annak megvizsgálásától és értékelésétől sem tartózkodhatunk, miképpen tudja az adott elméleti elgondolás tételeit összeegyeztetni a hagyományos és a vele versengő (a német szövegben a vele konkuráló) metodológiai modellekkel. Amit a magam kevésbé bonyolult, sőt kifejezetten (lelkileg) primitív nyelvére úgy fordítanék le (vagy át), hogy egyrészt a problémamegoldó képesség minősíti egy elméleti elgondolás színvonalát és használhatóságát, másfelől minden elméletnek meg kell alkotnia a csak rá jellemző módszertani eljárásokat, tehát föl kell lelnie azt a területet, ami csakis és kizárólag az övé. Az alábbi megállapítás is egy lelkiekben szegény értelmezőtől származik: úgy vélem, miszerint egy irodalomelméleti iskola értékelésében szerepet kell játszania annak, hogy mit mond az irodalomról és az irodalomelméletről. Márpedig az empirikus irodalom- tudomány neve- és színeváltozása, konstruktivistává vedlése (a biológia nem áll nagyon messze az empirikus irodalomtudománytól) nem biztosítéka annak, hogy valóban az irodalom vagy akár a „nyelv áll középen”, miképpen Odorics Ferenc feltételezi (bár szövegét úgy olvastam, hogy inkább nagyon is reméli). Idevonatkozó tanulmányában több az önvallomás (a 161. lapon öniro- nikusan érzelmes), a tudományelméleti töprengés, mint akár célzás az interpretációra. „Irodalom-Rendszer”-ről esik szó, „leírásra kerülnek az irodalmi cselekvéseket (irodalmi szövegek létrehozását, közvetítését, befogadását és feldolgozását) irányító irodalmi konvenció- és szabályrendszerek, azaz az irodalmi kódok: írói, cenzori, olvasói és kritikusi kódok”. S ha — folytatja Odorics — a reprezentatív minták „nem mint fétisek határozzák meg az irodalmi szövegek működéséről való gondolkodást”, akkor ugyan még nem távolodtunk el a szociológiai és lélektani eljárásoktól, de legalább „kreatív, produktív és jópofa dolgok” születhetnek. S ha az Irodalom-Rendszert „egyszerűen csak történeti aspektusba” helyezzük (ez valóban 93
