Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Fried István: „Milyen egy poszt(strukturalista)?” (Széljegyzetek Dobos István és Odorics Ferenc új könyvéhez)
„Milyen egy poszt(struk- turalista)?” Széljegyzetek Dobos István és Odorics Ferenc új könyvéhez „Beszédhelyzetben” — emígy áll a (püs- pökilila színű borítón, ki tudja, mennyire a (középnemzedék felé közelítő) szerzők szándéka szerint jelölve az érdeklődés, a kutatás nyitottságát, emellett a számvetés igényét is: irodalomról, irodalomtudományról, kicsit irodalomtörténetről is beszélve, méghozzá az öndefiníció segítségével meghatározott „szituáltság”-ban. A klerikálisán lila borító alján talán(?) — posztmodern szerzőkhöz méltón: elbizonytalanítva a remélt recenzenseket, nem olyan nagyon, de legalább is némileg - a Kiadó (?) neve; a hangzatos és Bahtyin óta különösen divatos Dialógus, emblémaként két egymás felé fordított „árnyékrajzolat”, hogy a képi ábrázolás a múlt üzenetét továbbítsa a jelen egyik kulcsfogalmaként létező kiadói megnevezés erősítésére. A lila borítóra mélylilával nyomtatva a hátlapon az e beszámoló címét - intertextu- álisan? - ihlető kérdés és arra adott válasz: „Milyen egy poszt (strukturalista)”, emígy, két szóba írva. A kérdés és a válasz a szerzőpáros utótagjától származik, az ő (itt nem wittgensteini értelemben vett) nyelv,játéka” kínál értelmezési lehetőséget, a szerzők — emígy Odorics mester - „különféle elméletek között téblábolnak”, a posztstrukturalista szerzőnek csak „szövege van”, számára a „nyelv áll középen”. A lila hátsó borító (a kötet külseje lila csupán, a szerzők előtt nem lebeg lila köd!) meg az (ön)irónikusan véresen komoly közvetlen szólás az olvasóhoz egyként tartalmazza a meghökkentés, az elhatárolódás, a kritikus körültekintés igényét; minthogy a kötet jelentős százalékát tekintve beszámolókat ad irodalomelméleti „iskolákéról, a szerzők - talán védekezésül - egyfelől a Diskurzusok című, Dobos István írásait (szövegeit) tartalmazó rész elé mottóként Roland Barthes-idézetet választanak, amelynek első mondata ekképpen szól: „...az objektivitás csupán a sok csalás egyike”, másfelől mind Dobos, mind Odorics, hol tanulmányban feloldva, hol Kálmán C. Györgytől, mint a joggal nagyra értékelt irodalomelméleti szakembertől idézve, hol csupán őrá hivatkozva, határozottan állítják (mint az irodalomról szóló „beszéd” jellemzőjét): a szöveg „csak értelmezett formában létezik”, másutt: „az irodalom értelmezett formában létezik”. S ez nyilván nem egészen azonos a már korábban hangoztatott felfogással, amely például az igazán nem modernistának nevezhető Hankiss Jánosnál (Európa és a magyar irodalom, 1942. 23.) is az irodalom létezési formájaként szerepel: „Az irodalomban (...) nem az írók és a művek összegét látjuk, hanem elsősorban az irodalmi élet egészének elektromos terét, amelyben soha nincs nyugalom, s maguk a kész remekművek sincsenek végérvényesen lezárva, mert az olvasó, a néző, a korszellem a maguk módja szerint egészítik ki s értelmezik szubjektívvé vagy korszerűvé”. Nemcsak az 1930-as évek végének szóhasználata, Lo- vass Gyula szavával élve: „metaforitisze” különbözteti meg Hankissnak a maga korában igen instruktiv és sok szempontból történeti becsű vélekedését a beszédhelyzetben lévő, már korántsem nagyon ifjonc szerzők vélekedésétől, mégcsak nem is az a figyelmen kívül aligha hagyható tény, hogy Dobos és Odorics gyermekkora óta tanulmányozhatta a recepcióesztétika, sőt az empirista irodalomtudomány (?), -kutatási?) szempontrendszerét, hanem a kritikának és a kritikusnak nem elsősorban az irodalomtörténettel, hanem magával az irodalommal szemben (?), „mellett”!?) stb. elfoglalt-elfog- lalandó helyének tudatosítására törekvése. A hangsúlyozottan saját beszédhelyzetük meghatározását végző kritikusok azokkal értenek egyet, akik nem hisznek többé abban, hogy a kritika csupán szenvtelenül leír (hiszen nincsen objektív, értékmentes leírás), csak szolgálja az írót, a művet, a közönséget. Ellenben — és most a még náluk is ifjabb, legalább oly tehetséges, már most számontartandó „szövegekkel” jelentkező Kovács Sándortól idézek, aki a konstruktivizmus, a dekonstrukció és a posztstrukturalizmus elméleti hozadékát, tanulságait véli emígy summázni: — „a kritikai diskurzus maga hozza létre tárgyát, saját beszédében - mintegy önmagán belül: a szöveg szöveggé valójában a kritikában az interpretáció által válik.” (Pompeji 1993. 1— 2, 134—135.) Dávidházi Péter óvatosabban fogalmaz, de lényegében ugyanabba az irányba tart, mint Kovács Sándor, illetőleg ,,poszt”-on álló, „poszt”-oló szerzőink: „A 91
