Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Tarján Tamás: Az ellenkező (Spiró György: Kanásztánc)

Petőfit 1856-ban harmincegy évesen halasztja meg. Az állítólag újra Petroviccsé lett hajdani Petrovics ekkor nem harmincegy volt, nem is harmincnégy - gondoljunk a nyomda őrdögére: sajtóhiba akad éppen elég hanem a krisztusi harmicharmadikat hagyta maga mögött. A Kedves Petrovics elvtárs! című szatíra költője ne tudná ezt?)

A szkeptikus tagadó tagadása teljes körű. Ha hiszünk a leghatásosabb bekezdéseknek, akkor a kritikusi céh éppúgy lehúzhatná a rolót, mint Európa (= sötét; napnyugati) névre hallgató kontinensünk, mely most azt vette a fejébe, hogy ház lesz, és egységes. A súlyos szakmai elégedetlenkedéstől az egzisztenciális otthontalanságig szinte minden vonatkozásban a nem, a nincs érzete hatja át a bírálót. A Kaposváron, más rendezők által újra színre vitt Micimackó- és Sirály-előadás - írta csak a minap Spiió - „nem fog akkora feltűnést kelteni, mint régen, de látom, hogy mind a kettő jóval profibb munka, mint egykoron. A kritikusok, tapasztalom, ezt nem veszik észre. A kritikusok általában semmit nem is vehetnek észre, az ő fejükben politika van meg ideológia. Mi azonban ott a színházban látjuk és csodálkozunk.” Még szerencse, hogy azért maga Sipió még kritikus korában - és az 1985-ös Magániktató fele is kritika, meg ennek a Kanásztáncnak a fele is kritika - látta a látnivalót, színházban is, moziban is, televízióban is. Mint alább látni fogjuk, látni mi is: ő azon kevesek közé tartozott, aki valamennyi kritikusi vállalkozását eseménnyé emelte (és bölcsen akkor rekesztette be, amikor az üzem a legszebben virult).

Sommásabb és vészjóslóbb, ahogy Európa megkapja a magáét. „Úgy látszik, még sehol sem mérték fel: a Nyugatnak nem fejlett, hanem fejletlen Kelet-Európa kell, egy éppen működő piac, ahol a termékeik egy részét el tudják adni, ahol nagyon olcsó a munkaerő, és ahová természetromboló termelést telepíthetnek. A maguk szempontjából igazuk is van - áll a lengyel művészetet érintő Tájkép csata közben lapjain. - Egyszerre nyugati és keleti nagyhatalmi érdek, hogy ez a jókora, nyolcvan millió embert magába foglaló terület, ez a szűkebb Közép-Kelet-Európa sem gazdaságilag, sem kulturálisan ne képezzen egységet. Rajtunk, ittélő- kön kívül mindenkinek jól jön a sovinizmusok fellángolása és a kultúraszünet állapota.” A Baj tévétlenül nyaraló, csak a középhullámra meg a tíz nyelvre utalt rádióhallgatója az uszítás hihetetlenül szűk szókincsét, „a sokadik nagyhatalmi színjátékot” érzékeli. A mi formánk Formula 1-es mogorvája ringnék nézi a Hungaroringet, „embertelen nagy pénzekért bábuvá formált óraműveknek” a versenyzőket, és valahonnét tudván tudja: „...előre megírt forgató- könyv alapján létrehozták a Senna—Prost kakaskodást, és megparancsolták Se rínának, hogy időnként az utolsó körben álljon le...” (Az idén nyilván még a forgatókönyv is rossz volt, és Senna tévedésből folyton maga elé engedte Mansellt - aki viszont olvasta Spirót, rádöbbent az igazságra, és visszavonult.)

A magyar glóbusz, ahol a tagadó tagad, semmivel sem rózsásabb. Miként is lenne a rengeteg európai tövis (= tüske) között? „Mátyás király halála óta gyarmat voltunk vagy félgyarmat. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, nem mi okoztuk, felelősségünk minimális. Az azóta kialakult modern polgári világban az emberiség nyolcvan-kilencven százaléka gyarmati vagy félgyarmati sorban él velünk együtt; mi vagyunk a többség” - áll valahol az Éljenek a bemondónők cikkcím után (a Spiró által olyannyira tisztelt, és külön írással megtisztelt Nádas Péter lényegében ugyanebből az érzületből és a bemondó-effektusból hiteles remekművet alkotott, ez volt a Mese a tűzről és a tudásról). „Nálunk nem jöhet olyan rendszer, amely a teremtőket ne próbálná megsemmisíteni, akár a haláluk árán is” - szögezi le a Hosszú kurzus. Nehéz lenne megmondani, hogy ezeket a vélekedéseket Spiró György a sokoldalúan tanulmányozott valóságból szűrte-e le, vagy (elsősorban dráma) írói szemlélete, egész eddigi munkássága, mélységes pesszimizmusa, a folyamatosan romló világról formált képe szükségképp erre indítja? Avagy Spiró éppen a világ lényegét, alaptermészetét fölismerve írta és írja „spirális”, győzteseken, győztesek legyőzőin, ellengyőzteseken: vagyis csupa veszteseken előre)?) tekeredő drámáit? Állításának részleges igazságtartalmát lehetetlen vitatni, ám ő a publicisztika sietősebb soraiban sokkal kisebb teret szentel az érvelésnek, mint nemzedékének tanulmányt is író epikusai, lírikusai (például az említett Nádas, vagy az egyhelyütt ugyancsak fölbukkanó Szilágyi Ákos). így aztán ez a higgadt ember sokszor féligazságok türelmetlen világgá kiabálójának tűnik, és akár olyanok alá ad lovat, akik közül mindjárt az első kettő két ellenkező irányba vágtatna. Nyilván belátható, hogy nem lehet „minimális a felelőssége” annak a népnek, nemzetnek, amely vak a világkomédiára, a teremtőket - a Csontvárykat vagy Bibókat - igyekszik megsemmisíteni; és még negatív igyekezetében sem a hatékonyság jellemzi.

93