Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Tarján Tamás: Az ellenkező (Spiró György: Kanásztánc)
A pesszimistának nevezett író egyébként optimista. Legalábbis mint „a kultúrát féltő ember”, mert az „mifelénk mégsem lehet más, csak végletesen optimista”. E „csata közbeni” derűlátás talán az öntudatlanságig, vagy az önveszélyes tudatig vidám fekete humor produktumait sejteti: „Nem tudom, milyen tartósan, egy vagy két évtizedig, de víg művészet vár ránk a németek és oroszok között.” A rossz helyébe még rosszabbat várj elővigyázatos és tapasztalati filozófiája sok csalódástól megóvhatja a szerzőt. Indulat nélkül rögzíti, a Világtévé ciklus végén bizonyára a világra és a tévére is vonatkoztatva: „Másfél éven ét írtam tévékritikákat. Amikor kezdtem, még voltak műsorok a magyar televízióban, amikor abbahagytam, már nem. Miután ilyen szépen végigkövettem a rendszerváltozást, immár felszabadultan nézhetem az Astra két műholdjának műsorait. Azt kell mondanom: elég érdekesek.” (Immár tudjuk, hogy a magyar adásnak köszönhetően lesznek azok még érdekesebbek is. A nyelvünkből egy időre kényszerűen kikopott felszabadulás szó használata a kiváló stiliszta és nyelvész észrevétlen fricskája is lehet.) Az erkölcsi magatartás és az uralkodó beszédmód magvát keresve Spirót az ellenkezés írójának vélhetjük. Az Ellenkezőnek. Nem makrancos dacosság, de nem is ellenzékiség az ő szembefordulása majdnem mindennel (önmagáig bezárólag). Ellenkezés szavunkat tudomásunk szerint a Frankfurtot, Cambridge-et, Leident megjárt egyházi író, az ugyancsak sok nyelven tudó puritán Medgyesi Pál vetette papírra először, 1650-ben, a Dialógus Politico-Ecc- lesiasticus... fejtegetéseiben. Jelképes érvényű, hogy a kifejezés dialógusban, hitvitázó párbeszédben (drámában!) bukkan föl. Spiró egész Kanásztánca hitvitázó, intellektuális dialogi- zálás. Olykor formailag is: a Japán levélben Zsugori Fukaru átlagjapánnak nevezi magát, aki „Hölgyeim és Uraim” megszólítással fordul a magyarokhoz, mivelhogy értetlenül bámulta e távoli, időnként fölvonulgatni szerető nép ötvenöt perces bemutatkozó filmjét, mely aligha lehetett olcsó mulatság. De a kritikus látszólagos monológjai is legalább indirekten kezdeményezik a párbeszédet. Döntő elemük a nyilvánosság és az együttlét, bármily kevés eredménnyel kecsegtethet is a disputa. Az ellenkezés a legdinamikusabb és legőszintébb ellentmondás minden ördögöknek; ám egyben a kontradikció pozícióját elemien kedvelő és kereső szellemi ember ideálja is. Az egyetnemértés teremtőerejéről a Milyen mafla is az író mintegy mellékesen tudósít: „Bevallhatom, valami perverz, kaján, gonosz indulattól vezérelve jobban örültem Latinovits Köd- szurkolójának, mint annak tudtam volna örülni, ha valóban jó és sikeres társulatot hozott volna létre. Az a gyanúm, sok alkotó hajlandóságú, kezdő, ismeretlen ember van így ezzel.” Végül is semmi nem lehet olyan tökéletes, azaz „tökéletes”, hogy ne a kételkedés és a hibakeresés szándékával közelítsük meg. Ez adja az üdvös tárgyilagosságot; a kételkedő (az ellenkező) nem istene és nem papja sem magának, sem senkinek. Az egykori drámaíró kartárs, „a teremtés fele” sem kivétel. Tolsztoj, Nagy Lajos és más ellenkezők után Spiró is jót ellenkezik: „Arra is rájöttem: Shakespeare meséje (a Szentivánéji álom - T.T.) nem érdekel. Túl sok szálú, túl kacifántos. Régóta sejtem, hogy a neves brit a drámatörténelem egyik legrosz - szabb szerzője, mert darabjait jól előadva szinte sose láttam; most (az Adám Ottó féle 1966-os Madách színházi rendezés fekete-fehér tévéfelvételét egy emberöltővel később megnézve - T. T.) megállapíthattam, hogy pár évtizedre vagy évszázadra ismét végleg elavult. Vagy, megengedem, mi avultunk el az ő mély tudásához képest. Mindegy: nem kellünk egymásnak”. Polgár, pukkadj!, az ellenkező pedig „megenged". Azt is megengedi magának, hogy úgy tegyen, mintha Brook, Ljubimov, Peymann Shakepeare-jeit nem látta volna, vagy legalábbis ne tudna róluk. Mintha a kaposvári, Ács János jegyezte Szentivánéjiiől nem hallott volna neszezni. A jóságosán megtervezett nagyotmondás az ellenkező stílusának fontos operatív eleme. Spiró ellene mond az öltönyviselésnek, a barátjáét is legutóbb kilenc éve kérte kölcsön (írói erő rejlik abban, hogy a közelebbről egyáltalán meg nem nevezett alkalmat drámainak képes beállítani). Ellene mond egy jópofáskodóra és ízetlenre sikeredett tévéshow-nak (amely azóta is sorozatban jópofáskodik és ízetlenkedik), ellene a nem éppen a partnerek iránti figyelmükről híres műsorvezetőknek (ők már lemondóan beletörődtek a handabandába), ellene a néző - és a közreműködők - megalázásának (mert a megalázástól, a hülyének-nézéstől irtózik leginkább). Ellenkezik, ha nyilvánvalóan az ellenkezője igaz annak, amit valaki, vagy valamely (tévé)műsor sejtet vagy állít. így szegődik a régi Nemzeti Színházat (= Népszínházát) állítólagosán fölrobbantó Gobbi Hilda és Major Tamás védőügyvédjéül, s őrzi meg lehetőleg puszta eredeti, se túl nem hangsúlyozott, se le nem alacsonyított értelmében a nemzeti jelzőt, a Nem94