Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - „Benned róvom az erdélyi adómat” Németh László levelei Veress Dánielhez (A leveleket közreadja és a bevezetőt írta: Veress Dániel)
esszéíró, s utána a válasz: a műfajok alatt áthúzódó egyetemes kifejező készség, egyfajta műfajtalanság, mely a műveket szétbonthatatlan egységbe s teljességbe fűzi. Aztán a módszer! A látszólagos ellentét a személyre vonatkoztatás és tudományos igény, vallomás és értékelés között, (ami különben már az esszéírás atyjánál Montaignenél is megvolt). De nem akarok végigmenni az egész tanulmányon s megállapításaid sorra helyesleni. Inkább azt a két pontot emelem ki, ahol ellenmondanivalóm van. Nem is csak veled, magammal szemben is. * * * Mindig kényelmetlen érzés fog el, ha munkásságom vagy épp műveltségem hallatlan szélességét emlegetik. A pusztuló agy szégyenkezése ez, mely érzi, milyen csúnyán ütne ki, ha mindabból, ami tanulmányaiból mint tudás néz az olvasóra, valaki kollokváltatni kezdené? Azt hiszem van mélyebb oka is. A művészet: varázslat s az, hogy gazdagságát aránylag kevés elemből idézi fél, nagyobb dicséret, mintha a belesodródott élmény kincsen, a készültség kiterjedésén kezdünk ámuldozni. Egyik Tolsztoj tanulmányomban nem ok nélkül hívtam fel rá a figyelmet, hogy a tolsztoji világ páratlannak tűnő gazdagságát aránylag milyen határolt élmény zónák táplálják. S ha írásaimban csakugyan egy valószínűtlennek tűnő ismeretkincs halmozódott föl, amit nemcsak te, Illyés előszava is hangsúlyoz - akkor azt inkább menteni kell, mint olcsó kápráztatásul emlegetni. S mentség van rá, mindjárt az idő! Ami a könyvekben térben egymás mellett fekszik, az időben egy hosszú élet során, apránként, különböző vállalkozásokban gyűlt össze, az érdeklődés vándorlása vált a birodalom tartományaivá. Nálam ez a hosszú, lassan félszázados úton kívül: nagyobb mentség is van; az amire vállalkoztam, többnyire széles áttekintést kívánt s ennék megfelelően sok helyről összeszedett készültséget. Amit mint kritikus tűztem ki célomul: a magyar élet megemelésére egy új nemzedék bedobása, az akkor feltűnő s az előző nemzedék megismerésén kívül irodalomtörténetünkről is egy összegző képet követelt. Hogy az új vállalkozás el ne vessze kapcsolatát a világgal, egy hasonló, nyugati irodalomról s az európai irodalomtörténetről egy összefogottabb, de hasonló képet. Amikor a Tanú, mint helyesen látod, kritikusból tanulmányíróvá tett, az iránytűt vesztett nemzet tájékoztatása valóban enciklopédikus méretű feladatot rótt rám. A magyar reformtörekvések megemelése, magasabb eszmei átvilágításuk s védelmük a történelem fejünkön átcsapó szökőárjában: társ szociográfussá, majd botcsinálta történésszé is ütött. Később mint pedagógust a szocialista iskola törzsanyagának a kikísérletezése hajtott végig öreg diákként történelmen és természettudományon. De ha van valami bámulnivaló az eredményben, akkor nem az, hogy mennyi mindenben forogtam meg, mennyi minden ragadt, mint komondornak a bundámban, hanem hogy milyen kevés, a lényegesre redukált készüléssel szereztem meg a céljaimhoz szükséges tudást a sokfélefordulás közben - amit te is hangsúlyozol - az, amit csináltam, mennyire egy maradt. Nyelvtudásom egész készültségem jellemezheti. Egy nyelvet sem tanultam meg igazán, de vagy tizenötöt használtam fel arra s annyira, amire s amennyire céljaim megkívánták. Egy kicsit olyan a helyzet, mint Csontvárynál. Ha a képeit egymás mellett nézed, bizonyára te is észreveszed, hogy minden képivel mennyire más feladatot oldott meg „volt s jövő festő iskolák enciklopédiáját adva”- a készültség szélessége tehát. De elfödheti-e ez az eszme vagy ha úgy tetszik rögeszme zúgását, amely hajtotta s „eredetisége s autonómiája határain egy percre sem tudta túlhajtani. ” Mi ez a rögeszme az én esetemben? A készülő összkiadás rákényszerit, hogy a kötetek elé írt előszavakban irodalomtörténésze is legyek önmagámnak. Felfogásom 56
