Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet
nem az igazgatók közt. Az igazgatók ugyanis ironikusan mosolyognak, mintha azt akarnák mondani — lám csak, le velünk, de nélkülünk egy lépést sem tudtok tenni! És hát mit szaporítsuk a szót, az igazgatóknak igazuk van. Sehol nem látszik annyira, hogy a társadalom irányítókra és irányítottakra oszlik, mint itt. Ez a felosztás egyébként legalább Nagy Péterig nyúlik vissza. Csak az osztályok elnevezése változik, de a függőségi viszony, az aszimmetria és az alárendeltség mértéke ugyanaz marad. Itt van egy ilyen látszatra egyszerű dolog —egy gyűlés megszervezésének és levezetésének képessége. Már ez is az uralkodó osztály monopóliumává vált. És valóban, a Vezérigazgató, ahogy bejön a terembe, máris az elnöki asztal mögé áll, olyan laza mozdulatokkal, olyan uralkodói magabiztossággal, amilyennel Richard Strauss vagy Arturo Toscanini állhatott a karmesteri pulpituson. A terem elcsendesedik. Ki kér szót? — kérdi nyugodtan a Vezér. Fölemelkedik néhány kéz. Az igazgató megállapítja a sorrendet, valakit pedig, aki a többiek elé akar kerülni, egyetlen megrovó pillantással leültet. De mindenekelőtt ő kezd beszélni. A gyűlés már öt órája tart — mondja —, mire jutottatok? Hangok a teremből: Hát, semmire se. Ez az, mondja látszólag aggodalmaskodva az igazgató, ez az: semmire. Én pedig elintéztem a bánya ügyét. Igen, elintéztem! Tegnap jöttem vissza Moszkvából (ha itt valaki azt mondja, hogy Moszkvában volt, az rögtön magasabbra emelkedik néhány fokkal a hierarchiában). Elhallgat, végignéz a mozdulatlanná dermedt hallgatóságon, s pár pillanat múlva pátosszal folytatja: Mi magunk fogjuk, egyedül, Moszkva közvetítése nélkül exportálni a szenünket Angliába és Amerikába! Mi, egyenesen a Vargasovszkajá- ból! A teremben megélénkült mocorgás, öröm. Mit jelent az, hogy Amerikába? Azt jelenti, hogy dollárért! És mit jelent az, hogy dollárért? Mindent, szószerint mindent jelent! Látom, hogy ezeket a szegény, összefagyott embereket, akik hétszámra nem látnak nappali világosságot, ez az ember, aki előző nap tért vissza Moszkvából, hogyan vezeti félre, hogyan szedi rá. Látom, de semmit sem tehetek ellene, nem állhatok fel, nem kiálthatom oda: emberek, ne higgyetek neki! Nem tehetem már csak azért sem, hogy ne vegyem el tőlük azt a parányi melegséget, amely abban a gondolatban rejlik, hogy a Vargasovszkaja Bánya szenet fog exportálni Angliába és Amerikába. Miután jóváhagyták a sztrájk beszüntetését, Mihail egy ócska, de fürge Moszkviccsal a városba vitt, a szállodába. Harminc kilométernyi vastag, sima jégréteggel fedett utat kellett megtennünk. Mihail százas tempóban száguldott. Vágtattunk s éltünk az első esetleges, kiálló kőig. Azon az úton, olyan sebesség mellett egy kő a halált jelentette. Az utat nézve arra gondoltam: nos, ezt az utolsó képet viszem magammal a sírba — ezt a sötétséget, a reflektorok fényét és az előttünk emelkedő, csillogó, jeges útpengét, amely hamarosan darabokra szabdal bennünket. Azért jöttem Vorkutába, hogy lássam a bányászsztrájkot, de ezt az utat zarándokúinak is szántam. Mert Vorkuta vértanúság helyszíne, szent hely. Vorkuta lágereiben emberek százezrei pusztultak el. Pontosan mennyien? Ezt senki meg nem számolja. Az első elítélteket 1932-ben hozták ide, az utolsókat 1959-ben engedték szabadon. A legtöbb ember annak a vasútvonalnak az építésénél vesztette életét, amelyen most szenet szállítanak innen Arhangelszkba, Murmanszkba, 23
