Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet
l'étervárra. Ennél az építkezésnél mondta egy NKVD-s tiszt: Nem lesz elég talpfa? Nem számít! Jók lesztek ti is talpfának! És így is történt. Olyan vasútvonal ez, amely mellett száz kilométereken át szabadszemmel ma már nem látható temető húzódik. Csak azok, akik átszelik a töltésig húzódó tundrát (ez csak az év két-három hónapjában lehetséges, amikor nincs hó), csak azok találhatnak hol itt, hol ott korhadt rudakra szegezett deszkalapokat. Ha a deszkalapon kibetűzik például az A81 feliratot, ez azt jelenti, hogy azon a helyen ezer embert temettek el. Az olyan jelzések, mint A52, A81 a lágerek könyvelőségének statisztikájához szolgáltattak adatokat: a megöltek és megfagyottak nyilvántartása tette lehetővé a kiadott kenyéradagok csökkentését. Az ember itt nem egy meghatározott fegyvertől pusztult el, hanem az NKVD álltai felépített és irányított kegyetlen struktúrának vált áldozatává. Itt, északon az elítélt legnagyobb ellensége (az NKVD mellett) a hideg volt: „Szörnyű, embertelen kényszermunka. A lángoló tábortüzek fényénél, a sarki éjszakában száz és ezer lapát villogott, amint a hókotróval összetolt havat dobálták távolabbra a vágányoktól. Ameddig tartott a tudatos belátás és az erő, hogy az ember folyton mozogjon, addig volt esély a túlélésre. De a világító tábortüzek mellett nap mint nap látni lehetett néhány vagy tízegynéhány összekucorodott, minden lehetséges rongyát magán viselő emberi lényt. Körbeülték a vidáman pattogó fahasábokból feléjük áradó megváltó meleget, s meg se moccantak. Ezek már élő halottak voltak. Semmi sem volt képes megmenteni egészségüket és életüket. Egyik oldalról melegítette őket a tűz forrósága, bevonta testüket a lángoló gallyak maró füstje, a másik oldalról testük ki volt téve a 30—40 fokos hidegnek. Egyetlen szervezet sem bírhatta ki a belsejében végbemenő ekkora hőmérsékletkülönbséget. Az arc, a kéz, a mell és a has véredényeiben felmelegedett vért a legyengült szív a test szinte hibernált állapotban levő hátsó részébe pumpálta. Az emberben valami meghatározhatatlan folyamat zajlott, álmosság, hányinger uralkodott el rajta, egyre jobban fázott. így aztán mind közelebb húzódott a tűzhöz, már szinte belemászott. Néhány órai melegedés után már csak hullák vagy égő testek maradtak a tűz körül. Semmilyen erő el nem ráncigálhatta ezeket az embereket a tűztől. Sem az erőszak, sem a verés, sem a merevedő izmok és a hűlő vér megmozgatására tett kísérletek — semmi sem segített. Ha erővel elvonszolták őket a tűztől, eldőltek a hóbein, mint egy fatuskó, s feküdtek mozdulatlanul. Nem volt nap, hogy hordágyakon ne kellett volna a lágerbe cipelni néhány vagy tízegynéhány megmerevedett holttestet” (Marian Marek Bilewicz — „Kikerültem a sötétből”). Járkáltam a sötét, fagyos, hóval borított Vorkutában. Elég végigmenni a főutcán, onnan a távolban már látni a hosszúkás, lapos épületeket — ezek a régi lágerek barakkjai. És az a két idős asszony a buszmegállóban? Melyik volt közülük az elítélt és melyik az őr? Az életkor és a szegénység most összebékíti őket, s nemsokára a fagyott föld végérvényesen és örökre megbékíti mindkettőt. Kerülgetem a hófúvásokat, egyforma utcákat, házakat hagyok magam mögött, már nem is nagyon tudom, hol vagyok. Egész idő alatt Nyikolaj Fjodorov víziója lebeg a szemem előtt. Fjodorov filozófus volt és látnok, sok orosz szentnek is tartja. Egész életében semmije sem volt, a hideg orosz klímában még kabátja sem. Könyvtáros volt Moszkvában. Egy kicsi szobában lakott, kemény lócán aludt, feje alá könyveket tett párna helyett. 1828-tól 1903-ig élt. Mindenüvé gyalog járt. Úgy halt meg, hogy nagy hideg idején valaki azt tanácsolta neki, vegyen föl bundát, s menjen szánnal. Másnap Fjodorov tüdőgyulladást kapott, és meg is halt. Fjodorov azt tartotta, hogy 24
