Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet
készülék rossz volt, de ha egy ilyen tévé elromlik Komszomolszkij Posolekben, lehetetlenség, hogy valaki megjavítsa. Sosem láttam még ehhez fogható dolgot. Több, mint egy tucat ember bámulta izgatottan a szikrázó képernyőt, amelyen hol itt, hol ott szikrakévék csaptak fel, mint amikor száraz fenyőgallyat hajít valaki a tábortűzbe. Fényes foltok, vonalak, pontocskák táncoltak, villogtak, hullámzottak, mint holmi éteri és mozgékony délibáb. A fénylő formák micsoda gazdagsága, milyen fáradhatatlan és őrült pan- tomimja tárult elém! Az egész villogás illogikusnak, zavarosnak tetszett, de nem volt igazam. A színes pontok vándorlásában, állandó mozgásában, villámgyors irányváltásában tökéletes rend uralkodott. Amikor például a képernyő bal oldalán hirtelen vörös szikrák sűrűsödtek össze, s hullámzó, őrült mozgást végeztek, a szobában felhangzott a kiáltás: Góóól!, lőtt a Dinamo! Honnan tudod, hogy gólt lőtt?, kérdeztem idegesen Jevgenyij Alekszejevicset, annál is inkább, mivel a készüléknek hangja sem volt. Hogyhogy honnan?, válaszolta csodálkozva, hiszen a dinamósok piros mezben vannak! Egy idő múlva a képernyő másik oldalán világoskék szikrák sűrűsödtek össze (a Szpartak színe), és a szoba feljajdult: Kiegyenlítettek! (a jelenlévők ugyanis a Dinamónak szurkoltak). A meccs szünetében a szikrák megnyugodtak, sőt, mozdulatlanná dermedtek, egyenletesen borították a képernyő felszínét, hogy aztán új piruettekbe és ugrándozásba fogjanak, de eljárt az idő, s nekünk indulnunk kellett a gyűlésre. A fehér, jeges sötétségből kivillogó fényecskék a Vargasovszkaja Bánya fényei — ez a Vorkutaugol Egyesülés legészakibb bányája. 180 kilométernyire innen kezdődik a Kara-tenger (ez már a Jeges-tenger része). Az őrszobán bányász tyelogrej kában (lélekmelegítőben) és egész arcomat elfedő, hatalmas rénszarvasbőr usankában mentem át. Később már senki sem kért tőlem belépőt vagy igazolványt, sőt, valaki udvariasan azt is megmutatta, hol van a gyűlésterem. Szokványos terem volt gipsz Leninnel, a kommunizmus győzelmét hirdető transzparensekkel és vörös terítős elnökségi asztallal. A mintegy háromszáz férőhelyes terem tele volt. A levegőben kíváncsiság, de bizonyos nyugtalanság is érződött: ezek az emberek tapasztalatból tudták, hogy a hatalommal ujjat húzni nem tréfadolog. Másfelől viszont Moszkvában kihirdették, hogy új gondolkodás van, hátha valóban megváltozik valami. A gyűlést elejétől kezdve fejetlenség, zavar, határozatlanság jellemezte. Ki vezesse a gyűlést? Ki adhatja meg másoknak a szót? Kinek van joga eldönteni, hogy előbb az a magas férfi beszéljen-e, s csak utána az az alacsony, vagy előbb az, aki a terem végében kér szót, s csak utána az az asszony balról, aki már olyan régóta jelentkezik? És egyáltalán — mi a célja a gyűlésünknek? Összegyűltünk — és mi van? Sztrájkot hirdettünk - és mi van? Szembetűnő volt a vezérek hiánya. Hol ez, hol az próbálta irányítani az összegyűlteket. Kozlov! Legyen Kozlov a levezető elnök! Kozlov a gondolatait rendezi, forgolódik, tépelődik. Nem tudja eldönteni, kinek adja meg először a szót - annak- e, aki azt kérdezi, hogy mikor üvegezik be az ötös raktár ablakait, vagy annak, aki egész termet betöltő üvöltéssel érdeklődik, hogy mikor adják ki Lenin összes műveit? Petrov!, kiabálják a Kozlowal elégedetlenek. Jöjjön Petrov! De Petrov is határozatlan. Ő is izzad, ő sem tudja, mit kezdjen a követelőző tömeggel. Végül mégiscsak akad megoldás. Hát persze, tudjuk, milyen megoldás. Természetesen megjelenik az igazgatóság! Néhány igazgató jön be a terembe, ahol a sztrájkolok addigra már kitűztek két jelmondatot: Le a bürokráciával! Le a Pár- tokráciával! (igen, így: kis b-vel és nagy P-vel). Zavar a sztrájkolok soraiban, de 22
